Reflexiók, első szösszenetre: a Mit is jelent férfinak születni?-re

1.A vezetékneved sosem változik. – Az enyém sem. Semmi okom megváltoztatni. Nagyon szeretem.
2.Tiéd az egész garázs. – Igen, az enyém.
3.Az esküvői előkészületek nélküled is lezajlanak. – Nem esküszöm, tehát ez a gond engem sem aggaszt.
4.A csokoládé csak egy csemege a sok közül. – Miért, nem így van?
5.Lehet belőled miniszterelnök. – Csak jelzem, belőlem is lehetne, a nem, csak itthon akadály. L.: Teresa May, Angela Merkel (igaz, hogy ő kancellár, de legyünk nagyvonalúak)
6.Nyugodtan felvehetsz fehér pólót a vízi parkba. – Miért ne vehetnék?
7.Nyugodtan elmehetsz póló nélkül a vízi parkba. – Persze, azt már másképp hívják.
8.Az autószerelők megmondják neked az igazat. – Nekem is. Az öcsém. És simán kicserélem az izzókat stb.
9.Vizelde számodra az egész világ. – Ha belegondolok tudnám fokozni.
10.Nem kell megállnod gondolkodni, melyik irányba csavarj be egy csavart. – Sőt, a fúrógépet is üzembiztosan használom. Festek, mázolok, glettelek.
11.A ráncok karakteressé teszik az arcod. – Legyünk nagyvonalúak, a kor egy állapot.
12.Esküvői ruha: 200.000 Ft ; szmoking kölcsönzés: 20.000 Ft – Beh nagyszerű, hogy egyik sem izgat fel. De a menyasszonyi ruha 200-ért, még prolinak is nevezhető.
13.Az emberek nem bámulják a melledet, miközben beszélnek hozzád. – Azért láttam már kivételt :D
14.Időnként egy kiadós böfögést szinte el is várnak tőled. – Mindent lehet, hely és idő kérdése az egész.
15.Az új cipő nem vágja, nem nyomorítja a lábadat, és nem csinál vízhólyagot. – Milyen érdekes, az enyémet se.
16.Ugyanaz a hangulat... mindig. – Szeretek jókat röhögni.
17.A telefonbeszélgetéseid átlagos hossza 30 másodperc. – Persze, van, amelyiket fel sem veszem.
18.Ötnapos nyaralásra elég egy kézitáska. – Tényleg.
19.Bármelyik befőttesüveget ki tudod nyitni. – Én igen.
20.A figyelmesség leghalványabb jeléért őrült hálára számíthatsz. – A gázosok, vizesek, villanyosok még sose voltak hálásak, hogy időben befizettem a számlákat.
21.Ha valaki elfelejt meghívni valahová, attól még maradhattok barátok. – Zömében nem tudok róla.
22.Alsónemű ára: 900 Ft . És ezért 3 darabot kapsz. – Ez nem egészen így van. A melós zokni az Aldiban akciósan 1300,- és csak két párat adnak belőle.
23.Három pár cipő több mint elég. – Egyszerre?
24.Egyszerűen észre sem veszed a ruhádon a gyűrődést. – Tényleg nem. Vasalni se szoktam.
25.Semmi nincs az arcodon, aminek a színét javítani kellene. – A hajfestés ide számít? Vagy csak a plasztikázás ér?
26.Ugyanaz a frizura évekig, akár évtizedekig is kitart. – És tényleg. Bár a hossza változik – fodrász előtt/után…
27.Csak az arcodat és a nyakadat kell borotválnod. – ŐŐŐŐŐŐŐ, arcot, nyakat sose, de télen nekem mást se, ha úri kedvem úgy tartja :D :D
28.Egész életedben lehetnek játékaid. – Nekem miért nem? Dehogynem.
29.Egy tárca és egy pár cipő, egy színben, minden szezonra. – Nincs is több, sőt, táska se.
30.Hordhatsz rövidnadrágot, mindegy, milyen a lábad. – Hordhatok persze, de valószínűleg, épp egy jó svádájú, snájdig csávó jegyzi meg: nini, egy grizli…
31.A körmeidet elintézheted egy zsebkéssel is. – Azért egy körömolló szerintem higiénikusabb. De ennyi.
32.Ha akarod, növeszthetsz bajuszt. – L. 30. pont ill. növeszthetnék, de nem nő…
33.A teljes karácsonyi bevásárlást elintézed december 24-én, mind a 25 rokonnak, 45 perc alatt. – Hál’ Istennek nincs 25 megajándékozandó rokonom, így pont elég 25 perc is.

A vörös por városában

Dunaújváros felé, de még a Szalki-sziget bejárata környékén is azt taglaltuk, hogy a magyar metál, rock színtérről nemigen hallgatunk semmit, mert eléggé gázok a produkciók. Eltekintve a nagyon kevés kivételtől. De akkor sem teszem a lejátszóba. Na ekkor jön a becsapódás és cáfol rá az élet mindenre.

Történt ugyanis...

július 13-án koradélután elindultunk a Rock Maratonra. A korábbi tervekkel ellentétben nem két napra, hanem "csak" egyre. Szkeptikusak voltunk, valószínűleg megint az előítélet dolgozott. Kicsi hely, ki a fene megy Dunaújvárosba metált hallgatni... Elmentünk, nem bántuk meg. Aki ismer, tudja, hogy az egyik nagy kedvencem a FEZEN. Kellemes méretével, a programokkal, az arcokkal, akik oda mennek, meg az egész atmoszférájával. Nem tudtam a dunaújvárosi programot hova tenni a megalomán vursli - vö. Sziget - és az előbb említett FEZEN között. Szerencsére az utóbbihoz áll közelebb, bár annál egy kicsit kisebb.

A bejáratnál zökkenőmentesen jutottunk be, semmi sor, bár túlzott ellenőrzés se. Ami, ha azt vesszük alapul, hogy mindenféle atrocitás nélkül zajlott az nap, akkor nem hiányzott. Este 7 körül riasztóan keves ember lézengett a placcon, ami egyébként eléggé rendezett, kellemes, árnyas tisztáson terült el. Két szabadtéri színpad és egy sátras történet. Közöttük a kajáldás, ivoldás szekció, a karélyban pedig az elvetemült sátrazók. Fura, hogy nem volt dzsuva, a toytoyok is, magukhoz képest kulturáltak, nem volt sorbanállás sosem.

Az első koncert rögtön minden elvárásunkat felülmúlta. A Talco nevezetű punk ska zenekar egészen döbbenetes koncertet nyomott. Tudod, amikor odaállsz, no elképzeléssel, kisvártatva a lábaddal dobolod a ritmust, és a következő számnál már ott tombolsz a tömeg közepén. Igazi bulizene, pörgős, vicces. Megalapozta a hangulatot.

https://www.youtube.com/watch?v=Y1mEVmmFIUA

Szóval érdemes volt megtekinteni az olasz fiúk produkcióját. :)
Kitűnő hangulatban indultunk tovább. Közben összefutottunk egy nagyon kedves, régi ismerőssel, aki rendszergarázdálkodott nálunk néhány évvel ezelőtt. Kiderült, hogy eléggé hasonló a zenei ízlésünk, dumáltunk is sokat, szurkoltam neki az első Slash koncert után, hogy tudjon autogrammot szerezni a főnöktől, hogy teljes legyen a karján a tetkó kollekció. Mostanság mehikói kajáldát csinál a belvárosban, ámde itt is felverte lakókollerját és gyártotta a mindenféle finomságokat. Ezüton is köszönöm, Kedves Krisztián (Csüli), valami isteni finom volt a burító! Másnap délig nem voltunk éhesek!

Miután befelé jövet erősen lefikáztuk a magyar metálpaletát, a sors fintoraként a - mint megtudtam - Tetovált Állatvédől sátrában belefutottunk a Cadaveres-be. Ja, még előtte vagy tán pont egyidőben kezdődött a Moonspell. Egyrészt miattuk vándoroltunk el ide. Az új lemezeik bejöttek nagyon, ezért is voltam kíváncsi nagyon. Ehhez képest valami óborzalomba csöppentem. Nagyon művészi, nagyon mély, nagyon nem is tudom megnevezni, de igen: elképesztő hatásvadász ripacskodást láttam. Egy fél szám erejéig bírtam - az első két lemezüket nyomták. Ölég vót.

Na, innen menekültünk be az állatvédők sátrába, ahol viszont ölég kellemes meglepetés ért. Levitték a fejem, berosáltam, megvettek. Műveletlen vagyok tudom, de eddig gőzöm nem volt, hogy ki a bánat az a Cadaveres. Osztán kiderült, hogy igen jó zenét prezentáló magyar csapat, akik úgy tolták végig a koncertet, hogy állam leesett. Végtelenül szimpatikusak voltak a fiúk. JA, és állati jól szóltak. Bal fülemre sánta vagyok azóta is... Szereztek két új rajongót, az tuti.

https://www.youtube.com/watch?v=r_o_DvjJCQ8

És a nap harmadik fénypontja a Katatonia koncert volt. A legutóbbi lemezük szerintem az egyik legjobb. Szinte kacagó, vidámnak mondanám. Régen voltak már Magyarországon, a Dürerben, az ottani hangzással, épp ideje volt újra látni őket. A nagyszínpadon úgy szóltak, mint az álom. Láthatóan élvezték a fiúk a zenélést és a szép számban összegyűlt közönség reakcióját. Jobbik énem eret akart vágni magát, ekkor világosítottam fel, hogy nagyon vidám koncerten vagyunk, már amennyire ez a srácoktól elvárható. Nagyon-nagyon jó koncer volt, hibátlan dalválogatással, kerek, perfekt.

 

https://www.youtube.com/watch?v=_LEDye8FFlU

Az est zárásakén még beugrottunk a Prosecturára, és gyorsabban ki. Bohó ifjúként a Szabad szart magozni még vicces volt, de ma már ugyanazokat a sületlenségeket hallgani egyáltalán nem az, sőt leginkább szánalmas. Meghagyom őket az ifjaknak, akiknek még új.

Egy szó, mint száz kiváló este volt. Jót szórakoztunk, minőséget kaptunk. Ha minden klappol, akkor jövőre is tiszteletünket tesszük a vörös por városában. Szóval, a FEZEN után megvan a következő kedvenc fesztiválom.

B-vezióból fő attrakció 2.

Ahogy azt már említettem a minap, kicsit részletesebben a B-ről. Tehát, édes húgomék január végén megbeszélték öcsémmel és annak akkor jelenleginek számító barátosnéjával, hogy a nyáron kimennek Angliába, nyaralási szándékkal. Emlékszem, húgom ült a konyhában és külön kérte, hogy szombaton vagy vasárnap érkezzenek, máskor nem tudnak kimenni eléjük a reptérre. 
Telt-múlt az idő, hűsvét tájékán jött a hidegzuhany, a fiatalok szétmaradtak, a jegy ugyan megvan, de lányka nem utazik. Szumma-szummárum, öcsém megkérdezte, hogy volna-e kedvem vele menni, ha már így alakult. A repjegy átiratása - hál'istennek - nem az én nyakanba szakadt.

Eljött a becsekkolás napja - remegő kézzel intéztem, mindenféle papírok előkészítve. Pipa. Gondoltam egy füst alatt megrendelem a transzfert is. Jelölném az utazás időpontját, mikor is meglepve tapasztaltam, hogy a jegy június 3. helyett június 2-ra, péntekre szól. Péntekre, mikor a kérés világos volt, ne hétköznap legyen.

A helyzetet húgom élete párja oldotta meg egy karakán huszárvágással. Tehát utazunk, nem pénteken, hanem szombaton. Mert, hogy egy kedves ismerőst idézzek: „A baj nem itt kezdődik.”

A transzfert azonban még mindig el kellett intéznem. Csak illusztrációképp: 200 km: 6500,-Ft, Nekem meg mondtak egy 9900,-Ft-os összeget 40 kilométerre. Kalkuláltattam egyet a XV. kerületből. Így jóval barátibb ár: 4300,-Ft jött ki. Akkor maradunk ennél.

A visszaigazoló emilben informáltak, hogy az utazást megelőző napon este 6 és 9 között visszaigazolják a fogalásom, valamint életveszélyesen megfenyegettek, hogy mindenképp legyek elérhető. Péntek este 20:56-kor már eléggé idegesen hívtam fel a céget, hogy akkor mi lesz. Erre a központos hölgy erősen hisztérikusan utasított rendre, hogy este 10-ig kell visszaigazolniuk. Mondtam én csak az emilre tudok hagyatkozni, ahol a 21 óra szerepel. Erre a kishölgy: Nyugodjon meg, este 10-ig megkapja a visszaigazolást. Nyugodtan le is feküdhet.

Erre kénytelen voltam válaszolni, hogy ugyan már, ne ő szabja meg, hogy én mikor fekszem le, és engedtessék meg, hogy úgy hajtsam álomra kicsiny buksimat, hogy tudom, megkaptam a visszaigazolást.

Kissé kaotikus, ide-oda szervezéssel, heveny idegromhamokkal tarkított előkészületek, késés, reptéri vínkódás után, mégiscsak megérkeztünk az ködös Albionba.

Mindig meglep az időjárásbeli különbség. Most sem volt másként. Az itthoni 30 fok után a max. 22 nem izzasztott különösebben. A nyári göncöket nem kifejezetten hiányoltam.

A hétvégi sütögetés, dumálás jót tett a lelkivilágunknak. Húgom élete párja mondta azt hazafelé, hogy ég és föld az arcom a megérkezést követő nyúzott, fáradt, majd a hét közepétől a kisímult, pihent között. Hétfőtől Öcsémmel jöttünk-mentünk. Olyan kirándulós, csavargós, röhögős napokat toltunk. A kedd ítélt bennünket házfogságra. Az ömlő eső sajnos bezárt bennünket. Azért az x-box andventure játékán eljutottunk a középhaladó szint végéig. Rengeteget röhögtünk.

A hármasban tett közös kirándulások – Ipswich, London – pedig kicsit visszahozták azt a hangulatot, amikor még mindannyian itthon voltunk, zömében együtt.

Amiért tiszteletre méltóak a szigetiek: senki nem rohan – furcsa is volt belassulni. Nem türelmetlenkednek. Jó példa erre az út közepén topogó idős néni, akire senki nem dudált rá – itthon, már rég meg is verték volna, de legalábbis elgázolják – csak a miheztartás végett. És mindig jut egy-egy mosoly, szinte bárkitől. Legyen az a zebrán a gyerekét áttoló fekete fazon, akivel néhány órával később a parton összefutva, hangos Hello-t váltunk, akár a bolti eladó, aki mindig megkérdezi – fertelmes déli tájszólásával –, hogy kérek-e szatyrot. Mindegy, mindenki mindig mosolyog. Nyilván ez egy tengerparti kisvárosban fokozottan észlelhető, és nyilván ennek sem kell túl nagy jelentőséget tulajdonítani, de aki itthonról megy ki, annak igenis szemet szúr. Az is teljesen normális, hogy a kocsmába betérve az első italod pontosan annyiba kerül, mint az utolsó, ami pontosan megegyezik azzal, ami a falon kifüggesztett árlistán szerepel. Hogy akkor is rend van, ha senki nem ügyel rá. Hogy nem tolják az arcodba, hogy mit keresel te itt, hanem szívesen látnak. Hogy látom húgomékon, mennyire más normális életet élni, amikor nem hajt a para, hogyha kifizeted a rezsit, akkor mit fogsz enni, de ha ezt mégis kikalkulálod, akkor a farmer vagy cipő végképp nem fér a költségvetésbe. Hogy az a rothadt jóléti társadalom, igenis élhető. Hogy milyen jó, ha megkívánsz valamit, akkor nem becsapottnak érzed magad, és keserű szájízzel odébbállsz, hanem fogod és megveszed.

Egy szó, mint száz, nagyon jól éreztem magam. A hajóút hazafelé pedig pont olyan nagyon jó volt, akárcsak két évvel ezelőtt. Köszönöm.


B-verzióból fő attrakció 1.

Nem vagyok egy világjáró típus. Bár a közösségi médiában rengeteg ilyen jellegű bejegyzés, blog, miegymás műkődik, nem így szocializálódtam. Gyerekkorom nyári szünetei sem az utazásokról szóltak, ha jól emlékszem nyári táborban egyszer voltam, és utáltam az egészet. Nyaralás - amolyan klasszik családi nyaralásról beszélek - háromszor adatott meg. (+ egy fél, ahol külsősként, időlegesen vettem részt) Még a szüleim megboldogult vállalati nyaralási beutalóiból. Az elsőről - Balatonfüred - kicsit kusza emlékeim vannak. Emlékszem, hogy mennyire gyűlöltem a baromi hosszú és unalmas vonatozást és a gyaloglást az üdülőig a csomagokkal, hogy a két hétből másfélben fiúnak néztek, hogy folpackból ettük a melegben megcsoffadt körtét a strandon, hogy féltem a folyton belém akadó hínároktól. De a hazafelé útból semmire nem emlékszem. A második - Budapest, Római part - szintén SZOT-os beutalóval. (Már akinek mond valamit egyáltalán ez a betűszó.) A Vidámparkos kirándulásra emlékszem csak, hogy a húgom mennyire félt a hullámvasúton, hogy százszor mentem a dodzsemmel, hogy piszkosul összevertem magam, mert figyelmetlenségből fellöktem egy kislányt, és hogy ne törje össze magát, én estem nagyobbat, így az elsősegyélyen kötöttem ki, hatalmas prezúrral a térdemen. Mert akkor is zsetonért rohantunk a dodzsemhez.

A harmadik már igazi külföldi nyaralás volt - Spanyolország, tenger. Apámék munkahelyét privatizálták épp, és a dolgozói részvények kivásárlásából a családi kasszába befolyt pénz egy részéből a szülők megspendírozták a buszos külföldi utat. Állati hosszú volt az út. Amolyan jó magyar szokás szerint főzőcskével, hogy ne kerüljön piszkosul sokba. Gyönyörű helyen laktunk, ez tény. De jól láthatóan anyámék sem tudtak felhőtlenül kikapcsolni és átállni nyaralás feelingre.

A későbbi felnőtt életem sem a nyaralások vagy az utazások jellemezték. Volt, volt persze egy-egy, de nem minden éveben, nem minden szezonban. Nem igazán érdekelt, ellentétben sokakkal. Nem vágytam a világ hét csodájára.

Közben a húgom is felnőtt, és jellemzően a mai helyzetre, kiköltözött Angliába - immár két éve. A kiköltözése előtti nyáron ezt kaptam születésnapi ajándéknak. Nézzem meg, hová viszi a hugom - mondta a pasija. Aztán az idén - bár ez nem teljesen így volt tervezve - kétszer is megyek. Pontosabban az elsőről a múlt vasárnap jöttem haza.

Öcsém eredetileg nem velem tervezte ezt az utat, én csak a B-verzió lettem. Nehezen indult, sok kisebb-nagyobb malőrrel - erről még írok bővebben, de a végén isteni volt. Végre huzamosabb időt töltöttem öcsémmel, dumáltunk, röhögtünk, rengeteget sétáltunk. Megerősödött bennem, hogy mennyire okos, milyen kiváló humora van, mennyire jó vele együtt lenni. A pénteki londoni kiruccanás hármasban - húgom, öcsém és én - pedig elképesztő élmény volt.

Koncertről - kicsit másképp

No, nem azért most írok egy február eleji koncertről, mert most ébredtem fel, hanem egészen egyszerűen nem volt ihletem. A vénám, az írói beszáradt kissé. Rengeteg minden jár a fejemben, iszonyat sok téma foglalkoztat, mégis csak ritkán ragadok billentyűzetet, hogy bárkivel is megosszam, amit gondolok.

Talán megszoktam, hogy a monológokat a fejemben lejátszom, és nem pazarlok rá több időt. Persze ez sem igaz. A ilyetén gondolatközlés természetesen öncélú, kényszeresnek is tekinthető. Minek is az egészre időt és energiát fordítani? Mert tulajdonképp nagyon jó visszaolvasni, hogy egy-két-há' éve min agyaltam, az hogyan csapódott le bennem, abból mára mi maradt, vagy hogyan oldódott meg a dolog, esetleg sikerült-e elengednem.

Van, amikor út közben eszembe jut egy-egy történet, vagy vélemény, és olyankor azt gondolom: mindjárt gép közelébe kerülök és már írom is. Ezekből a nagy fellángolásokból persze csak ritkán lesz valóban bejegyzés. Elfelejtem, mert nem volt az annyira fontos, ami akkor megfogott, vagy közben változott a hangulta, vagy egész egyszerűen elsodor az élet a témától.

Így történt ez a Fates Warning február 2-i koncertjével. Nem azért nem írtam róla, mert nem volt jó - hahaha, ha nem lett volna jó, tuti még aznap írok róla. Nagyon jó koncert volt, nagyon megragadó, nagyon hatásos, nagyon kifejező. Mint mindig, ha Ray Alder színpadra lép. Most mintha lazább lett volna, kissé vidámabb talán, mint korábban. Leginkább a felszabadultság érződött rajta, a könnyedség. Most is kijöttek a koncert után dedikálni, fotózkodni, ölelkezni. Jó, hogy ezt is fontosnak tekintik. Jól esik ez a mezei koncertlátogatóknak.

Később fb-posztban is megemlékeztek arról, hogy mennyire szeretik a magyar közönség jó ízlését :) Jó a pr.

Azért nem írtam róla, mert újabban oly ritka, hogy eljutok ilyen helyekre, hogy talán sajnálom megosztani az élményeket. Féltve őrzöm, hogy mennyire alja volt az előzenekar, amit láttam. Harmat gyenge, nevetséges ripacskodásuk nem volt méltó a magas művészethez. Konkrétan kiröhögtem őket. Szánalmasan gyenge produkció volt.

Közben pedig eszembe jut, hogy a féltve őrizgetés egy idő után megfakítja az emléket, szóval mégiscsak kell néhány sor, hogy ne felejtsem el, hogy ez is volt, hogy jó volt.

Rég nem látott...

Mi tagadás, az idő tellik-múllik (sic), és be kell vallanom, nem tegnap hagytam el középiskolám padsorait. Két-három hónappal ezelőtt kaptam emilt, régi-régi osztálytárstól, hogy akkor ideje lenne megünnepelni a 25. évfordulót. (Na, lebuktam...) Bekapcsolódtak néhányan, hogy kinek, mikor és miért jó vagy nem jó ez vagy az az időpont. Csendes nyugalommal szemlélődtem, eddig sem mentem el. Mert be kell valljam, az a négy év nem életem legkedvesebb időszaka volt.

Lehet mondani, hogy az én választásom volt ez a nagyon elit gimnázium a városban. Lehet azt mondani, hogy én akartam az angolos osztályba járni. Lehet azt mondani, hogy már megint, mint mindig az a francos kritikus énem az, ami soha semminek nem tud örülni, de ez így ebben a formában nem igaz.

Akár meggyőződésem is lehetne, hogy tanáraimnak az alapvető feladata az lett volna - főként egy ilyen patinás helyen -, hogy felmérve a diákok képességeit, azoknak megfelelően orientálja őket valamiképp az életben történő helytállásra. Ebben azonban csak kevés tanárom járt élen. Szerencsétlen csillagzatunknak köszönhettük talán, hogy a második év végi osztálykirándulásunk után, akkori osztályfőnökünk eltűnt. Ennél többet, sajnos, nem közöltek velünk. Pusztán annyit hallottunk, hogy mi vagyunk a gyilkos osztály, aki a nagyszerű embert a halálba kergette. Az eltelt időszakban néha eszembe jut. Most már bizton állíthatom, alkalmatlan volt arra, hogy középiskolában tanítson 14-18 éves pernahajderokat, akik sokszor nem tudnak disztingválni, kegyetlenek a végtelenségig, és nem Petrarca szonettjei jelentik számukra a Kánaánt. Szomorú történet ez.

Az a néhány tanárom, akik tényleg foglalkoztak azzal is, amik mi voltunk, most is mosolyt csalnak az arcomra. Akik alánk tettek, azoktól a mai napig ökölbe szorul a kezem. Sokat konfrontálódtam - abban az időszakban.

Eddig nem mentem el egyetlen osztálytalálkozóra sem. Talán pont azért, mert nem szívesen emlékszem azokra az évekre. Sokan beskatulyáztak, lehúztak, akadályoztak. Én pedig sokáig próbáltam jógyerek lenni, eredménytelenül, így egy idő után már nem is próbálkoztam.

Furcsa volt látni az osztálytársakat - 25 éve nem találkoztam legtöbbjükkel. Furcsa volt, hogy pontosan ugyanazon klikkek szerint ültünk le, beszélgettünk, mint annak idején. Most is voltak olyanok, akikkel egy árva szót sem váltottam, pont mint régen. Van, ami nem változik. Furcsa volt, hogy legtöbben nem is emlékeznek dolgokra, történésekre, sztorikra. Mintha minden kitörlődött volna belőlük.

Én sem foglalkozom nap mint nap ezzel a történettel, de időnként felböffennek az emlékek.

 

 

Ikonikus - nem szombat, de fekete

The End, ez az utolsó - nem hiszek ezekben a nagyon meghirdetett búcsúkoncertturnékban. Karácsonyi ajándékként kaptam a jegyet Jobbik Énemtől a Black Sabbath búcsúturnéjának első, budapesti koncertjére. 
Nyilvánvaló volt, hogy teltházas BS koncertet fogunk látni, mert a legenda, az ugye legenda. Ozzyval meg mindennel együtt, meg hát utolszór lépnek fel. Mondjuk jelen esetben, a látottak alapján simán el tudom képzelni, hogy minden szkepticizmusom ellenére itt tényleg nem lesz folytatás. 
Ahogy Ozzyt elnéztem, az volt a csoda, hogy egy koncertet végig bírt. Bár ugye... vannak olyan szerek, amiktől úgy tűnik, mintha.
Meleg is volt, meg esett is, a tocsmában hosszú sor, türelmetlen kiszolgáló, aki végtelen otromba módon viselkedett a sorban előttünk álló olaszokkal, meg rögtön velünk is úgy, hogy nem volt hideg söre, sőt söre se nagyon. Azért a 3-as metró Stadionok kijáratánál illene erről gondoskodni, és nem bunkózni olyan bevétel mellett. 
Fucsa módon nem motoztak, detektoroztak halálra, viszonylag zökkenőmentesen jutottunk be, ami azért nagyon pozitív tud lenni. Azt már nem is mondom, hogy az előzenekarról lemaradtunk, jó szokásunkhoz híven, pedig nem is kettecskén mentünk, hanem egész népes társaság gyűlt a tett helyszínére - régi veteránok. 
Engem elsősorban a kíváncsiság vezérelt, mert rajongónak nem mondanám magam. De az kétségtelen, hogy a zenetörténetben nagyot alkottak az urak - a srácok itt azért nem helyénvaló, lévén a doboson kívül mindannyian idősebbek fateromnál. Kívácsi voltam, hogy a legendák mit alkotnak - ugye két éve a FEZEN-en a Deep Purple nekem elképesztő nagy csalódás volt. 
Elképesztően jól szóltak, ez tény és elvitathatatlan. Még a Rammsteinnél is jobban, pedig hangzásban a BS-ben nálam eddig ők vitték a pálmát. Beleremegett az ember belseje, amikor megszólaltak, ugyanakkor nem lőtték túl az egészet. Hátul, elöl mindenhol profin be volt mérve a cucc. Le az kalappal. 
Aztán megjelent Ozzy... Pont egy kísértet, még stílszerűnek is nevezhetnénk. A kivetítőn megjelenő szétbotoxozott arcáról lehetett azt mondani, hogy hetven vagy százhetven, de ki számolja. Egy ideig nem akartam hinni a fülemnek, az hogy a veteránokkal megosszam ezirányú gondolataim, szóba se jöhetett. Egészen a harmadik számig, amikor nem bírtam tovább és kibukott belőlem, banyek, ez hamis. Tartottam attól, hogy ott, helyben meglincselnek ilyen szentségtelen kijelentésért, de ők is pontosan azt hallották, amit én. Csak ők szemérmesen, megbócsátóan a kornak tudták be. Ozzy bizony szavalni sem tudott tisztán. Egy hang nem volt, ami a helyén lett volna, pedig a dallamvilág nem egy virtuóz, valljuk be. 
Azért, na. Igaz, hogy nagyanyám nem volt világhírű, ámde makacs egy asszony, azért 75 fölött már nem mert ráülni a kerékpárra. Igaz mondjuk, hogy életveszélyesen fenyegettük meg. Végül belenyugodott, hogy nem kell az neki. Sőt, rábeszéltük a banyatankra is. Oké, az már 80 fölött jött el. 
Namost, senki nem volt, aki szólt volna, hogy cimbi, ez ultra gáz. Bár megértem, aki legenda, az is marad, legyen bármilyen lassú és hamis. Ha egyszer vitte a hátán a világhír. Akár mint valóban zenészt, aki részese volt a hőskornak, és nagyot alkotott, akár mint valóságshow sztárja, bár itt nálam kicsit Győzire hajaz. 
Igaz viszont, hogy sokat nem beszélt, no múvingban nyomta az öreg. Csakhát énekes, frontember műfajban tevékenykedik, no. 
A koncert összességében kiváló volt. Szólt mint az atom, de nem volt reveláció. Nem bámultam tátott szájjal, mint az Amorphison. 
Mindenesetre a Black Sabbath megtette, amit megkövetelt a haza. Köszönöm. 

Shades of Gray - totál színben

Azon gondolkodom, hogy mi lesz az én kis kedvenceimmel, mondjuk úgy 20 év múlva. A boldog békeidőkből származó veteránok egy része is már csak az égi szinpadon zenél, a többiek még koptatják itt lenn a deszkákat. De azoknak az időknek már vége vagyon. Nehéz a jövőbe látni, nem is kell talán, csak élvezni a jelen kínálta lehetőségeket.

Az április 5-ei Amorphis koncert kapcsán jutott eszembe az előző gondolatmenet. Mindenesetre a koncert zseniális volt. Az utóbbi idők legjobb, számomra legszórakoztatóbb koncertjén voltam, amiért nagyon hálás vagyok.

Az úgy volt, hogy karácsony előtt itt voltak már, a Nightwish előzenekaraként nyomták az Arénában. Mivel a női énekesekkel felálló bandáktól genetikailag viszolygok - nem a nőiséggel van itt a gond, hanem velem. Nekem nem tud hiteles lenni egyetlen csaj se, akármilyen éteri magassságokban is próbál metált énekelni. Nem jön be, és kész. Mint ahogyan az emancipáció jegyében akár én is lehetnék kovács vagy karosszéria lakatos, de azon kívül, hogy kuriózumnak jó lenne, nem vállalnám. Nem tudnék hiteles lenni benne. Valami ilyesmi jut eszembe ilyenkor. Nem is törtem magam azon, hogy arra koncertre elmenjek.

Kisvártatva megjelent viszont, hogy április headline zenekarként tiszteletüket teszik a Barba Negrában. Több se kellett, ráadásul a jézuska is közeledvén, megleptem Jobbik Énem a jeggyel, nem volt visszaút. A korábbi Winnery Dogs koncert erősen lelombozott, több szempontból is - itt is én számítok a kivételnek, mert mindenki abszolút pozitívnak értékelte a koncertet, amit én meg lehúztam a sárga-ződig. Mindegy, az a szép, ha nem vagyunk egyformák, és más a véleményünk ugyanazokról a dolgokról.

Epedve vártam - főként, hogy túl sok alkalom nem kínálkozik, hogy emberek közé kerüljek, így amikor lehetőségem nyílik rá, akkor eléggé nagy elánnal indulok. Természetesen, mint mindig - ez nem egy pozitív megjegyzés, de ez van - az előzenekarokat frankón lekéstük, pedig a Texture-t szívesen megtekintettem volna. Nem sikerült, azért kardomba nem dőlök.

Állítolag, holmi futballmérkőzés megtekintése ürügyén, 40 perces átszerelés kellett a fiúknak. Nekem pont rendben volt. Rá tudtam hangolódni a helyre, az estére és az elkövetkezőkre.

Nagy kedvenc az Amorphis, az utolsó lemezük pedig a tavalyi rangsorom dobogósai között szerepel. Nagyszerűen összerakott, kellően érzelemgazdak, jó helyeken heroikus anyagot tettek le. Reménykedtem, hogy ebből hoznak többet a koncertre, és lőn, teljesült eme kívánságom. Rögtön az antréban lenyomták a két csúcspontot a lemezről, aztán az előzőről a Shades of Gray következett, aztán meg tőlem már akármit is játszhattak volna a fiúk, annyira megragadtak. Még azon a tényen is át tudtam lendülni, hogy Tomi Joutsen egy hajszárítóba énekel magasított sarkú csizmában. Régen volt olyan koncert, ahol a figyelmem ilyen szinten kötötte le az, amit a színpadon látok, és amit hallok. Bár ez utóbbi erejével voltak gondjaim, kissé halknak értékeltem a volumét, lehetett volna nagyobb hangerő. Onnantól, hogy ezt elfogadtam, már ez sem zavart annyira.

Sokan voltunk, olyan igazán koncentrált életérzés volt az a két óra. Őszinte, sallang és nagyképűség mentes zene. Megfogták a közönséget, a közönség is őket, rendben volt. Megvolt a ráadás is, tisztességgel, a népről készített fotónál pedig mindenki egy emberként lökte magasba az ördögvillát.

És bár csináltam képeket én is, de ezeket nem tudom überelni:

https://www.facebook.com/BARBA.NEGRA.MUSIC.CLUB/photos/a.975785045833003.1073742113.117439701667546/975785685832939/?type=3&theater

 

 

Légy résen! - Vtároj raz

Leszögezhetjük, hogy a mai munkaerőpiacon az álláskereső oldalak - a legnagyobbakéval az élen - egy hajítófát sem érnek. Mint azt már korábban fejtegetni kezdtem, a jelentkezési adatlap kitöltéséhez épp csak az alsóruházatom méretezésére nem kíváncsiak - bár bizonyára van olyan státusz, ahová kellene. Mindezen adatok kitöltése után, ha személyre szabott ajánlatokat is szeretnék, akkor újabb 20 perces kérdőívkitöltéssel, amiben 90%-ban a bejelentkezésnél megadott adatok szerepelnek, esélyes, hogy éjjel egykor felsípol a telefon, hogy emiled érkezett. Bizony ám, egy teljesen rád szabott állásokat kínáló hírlevél.

Regisztráltam jónéhány oldalra, beállítottam jónéhány keresési feltételt, így éjjel egytől kettőig (?!) négy-öt pittyegés riaszt édes álmomból, már amikor tudok aludni. Hogy milyen megfontolásból ezen időszak alatt küldi ki a rendszer ezeket a semmitmondó leveleket, számomra rejtély.

A beállított hírlevelek standard szövege - az ön által beállított feltételeknek egyetlen állásajánlatunk sem felel meg, de küldjük a hasonlókat. Köszi, banyek.

Mostanra eljutottam odaáig, hogy már csak kacagok a felhozatalon. Láthatóan tökéletesen indiferens, hogy milyen keresési feltételeket állítok be, mindegy, hogy milyen munkatapasztalattal rendekezem, a rendszer keresőmotorja össze-vissza dobál mindenféle baromságokat. Kicsit olyan ez, mint a tuti fogyókúrás ötletek - szigorúan személyre szabva; a csak neked adok tanácsot; iratkozz fel hírlevelünkre; no meg a társkereső oldalak tudományos megalapozottsággal kiközvetített delikvensei.

Az, hogy rendszeresen kapok pályakezdő, a szakmámmal, végzettségemmel köszönő viszonyban sem lévő ajánlatokat, már meg sem lepődöm. Az már majdnem hidegen hagy, hogy nem válaszolnak, ha esetleg akad egy-egy, amire viszonylag nyugodt lelkiismerettel pályázom, hogy a hirdetések nagy része, kamu hirdetés, hogy a cégek egy része is az, akik a hirdetéseket feladják. Lassan azon sem, hogy nem értem, milyen státuszra szól a hirdetés.

Oké, oké, igaz, hogy 14 éve nem voltam ilyen helyzetben, hogy tényleg ideje lépni, és lehetséges, hogy az én értemi korlátozottságom tűnik ki ebből is.

Tudom, tudom, le is sunyom a fejem, de az, hogy a junior, nem feltétlen fiatalt, hanem pályakezdőt, a senior pedig nem ötvenes, jól szituált úrhölgyet, hanem x+ éves tapasztalatot jelent, most kellett megtanulnom.

Ez még akár rendben is lenne.

Azt viszont, hogy miért kell a területi értékesítő helyett Territory Sales Manager-t keresni; miért kell Junior Brand Manager-t keresni, ha alapvetően kezdő márkaképviselőt keresnek, hogy vajon egy titkári/titkárnői feladathoz miért back office munkatársat keresnek, ha meg ügyfélszolgálatost, akkor miért front office? Miért gondolja azt egy potenciális munkaadó, hogyha in English írja le a pozíciót, akkor felértékelődik az általa hirdetett állás és az ő cége. Arról már mélyen hallgat a rendszer, hogy mindazon elvárásokért, amik a puccos elnevezés mögött vannak lótúrót sem adnak fizetés címszó alatt. Hogy a hangzatos címek mögött nem egyszer kevéssé hangzatos munkáltató rejlik.

Az utóbbi hetek legjobb ajánlata: erdőmérnököt kerestek a Somogyi-dombságba.

Ezt a hihetetlen lehetőséget elpasszoltam valaki, nálamnál sokkal alkalmasabb pályázónak. A másik ilyen csoda a lakatos segédmunkás ajánlat csak nekem, csak most, amire a néma döbbeneten kívül nem tudtam mit reagálni.

A cukiságok tárházát csak növeli, amikor cégekkel kapcsolatban bukkanok huncutságokra. Az egyik ilyen eset, amikor barátosném ír, hogy vajon mennyit kérjen a státuszért, mert írtak neki, hogy akkor milyen bérigénye van. Kérdeztem, hogy megy személyes interjúra, hogy már itt tartanak, és milyen jó is ez. Mondta, nem, emilben kérdezték meg, személyes találkozó még nem volt. Itt nálam már gyanús a dolog. Elkértem a cég elérhetőségét, fel is pillogtam a honlapjukra, ahol alapvetően a nagy semmi fogadott. Ugyan létrehoztak egy egészen mutatós oldalt, csakhogy passzív módban létezik, nincs mögötte tevékenység. A céget ketten alkotják ... egy női hölgy és az ügyvezető pasi, akik állítólag mindenféle kutatásokat folytatnak. Gyanús, nagyon gyanús. Nincs egyetlen futó projekt, nincs kapcsolat, nincs semmi. A partnerek oldal megjelölésről kiderül, hogy saját cégekről van szó, amik tulajdonképp multi level marketinget folytatnak - amolyan bioptronlámpás csiribiri baromságokat értékesítő cégről van szó. A következő lépés nálam, amikor ilyen gyanús történetbe futok bele, hogy lecsekkolom a cégadatbázisban a cégkivonatot. Nagyon tanúlságos szokott lenni. Ebben az esetben is megtettem, és beigazolódott a gyanúm, hogy kamu a történet.

A másik édes sztori, hogy felhívják a figyelmem egy hirdetésre - nagy csinnadrattával megfolgalmazva, fűt-fát ígérve. A meghirdetett állás még kedvemre való is lett volna. A cégszondázás minden esetben játszik. Most is megnéztem, és az előzőekhez hasonló passzív oldallal találkoztam. Akkor irány a cégkivonat. Megkerestem a cégvezetőt, rákerestem a "mi barátunkban", és kiderült, hogy egy elképesztő pénzmosodáról van szó, ami egészen magas helyekig ér el, ráadásul a t. cégvezetőnek messianisztikus szindrómája van, mindenféle gyülekezetben tart előadást az ő isteni eredetéről. Köszönöm szépen, de ehhez nincs gyomrom. Elgondolkodtam egy pillanatra, hogy vajon mit csinálhatnék én ottan. Szerintem, belehánynék a fiókba, aztán szedném a sátorfám és odébbálnék.

The Winnery Dogs - az ambivalencia szárnyra kap

Február 17. - Barba Negra

Az idei első koncert, kiszabadulva kicsit a téli depirohamból. Előzetes kalkulációnk szerint valahol a mi korosztályunk környékén lőttük be a látogatók életkorát. Ez alapvetően igaz is volt, erős tesztoszteron túltengéssel.

Meg leszek kövezve, már érzem - főként, ha hozzáveszem azokat az fátyolos tekinteteket, amivel a környékemen állók bámulták a színpadot, meg unokaöcsémet, aki a koncert végén is átszellemült tekintettel mondott jóéccakát - de a koncert a közepesnél kissé gyengébbre sikerült. Pedig az indítás meglobogtatta a hajam.

Az első 15 perc után, amikor teljesen telítődtem Richie Kotzen borzasztóan erősített, rettenetes énekhangjától, meg is untam az egészet. Sold outos koncert lévén, ennél azért többre számítottam. Portnoy és Billy Sheenan élvezte egymás társaságát, közben Ricsi fiút meg teljesen magára hagyták a sokszor erősen hamiskás, rossz hangnemben lenyomott vokálprodukciójában. Igaz, nem is akart nagyon belefolyni az örömködésbe. A pontot az i-re az tette fel, amikor először zongorát ragadott. Az öntökönszúrás gondolatával játszottam. Portnoy szpíkelt a közönséggel - érthetetlen, de szeret itt zenélni, meg tudom, a pr -,  és azt kell mondjam, tök jó arc volt, hozta a szokásos formáját. Nos, az első negyed óra, húsz perc után, a koncert belassult, leült és nem akart felállni. Leültem én is és nem volt olyan, ami fel tudott volna pörgetni.

A Dream Theater új lemeze kapcsán olvastam itt-ott, hogy mióta Portnoy otthagyta őket, semmi érdemlegeset nem csinált. Akkora horderejűt nem, valóban - bár a fiúk se olyanok már, mint régen. De ne felejtsük el, hogy azóta projektről projektre jár. Volt/van az Adrenalin Mob is például - bábáskodott a születésénél, aztán kiszállt belőle. Tény az is, hogy Russel Alennel épp a két dudás egy csárdában tipikus esete alakult ki.

Itt simán elment, hogy a dobok mögül instruálta a közönséget, felállt, futkosott, miegymás. Élvezte, hogy bohóckodhat, közben meg lenyom pár számot. A notóriusan danolászó, befordult Ricsitől, meg a teljesen elszállt, a basszus húrjaiba belefeledkezett Billy-től nyugodt lélekkel megtehette.

Hogy éreztem magam? Jól, de nem kiemelkedően jól. Talán erre az egyéb háttérzajok is tesznek egy lapáttal. Annyira sikerült belegyepesednem, mocsarasodnom a problémahalmazba, amiben vagyok, hogy nagyon nehezen tudok kizökkenni belőle. Ezért valami nagyon nagy truvájt kellett volna kapnom, de ez nem történt meg. Így maradt egy kissé fanyalgó, kissé elégedetlen jómagam. Persze csavarhatnék egyet a dolgon: engem lenyűgözni nem egyszerű, szóval akámilyen állati király muzsikusok vagytok is, és akármennyire is tisztelem, amit csináltok, ez most nem jött össze/be. Tegnap este érintetlen maradtam tőletek.

Bocs, fiúk!

 

Címkefelhő
Feedek
Megosztás