Az ajándékot tavaly hagytam - nem véletlenül

Év évgén mindenki összegez, számot vet.

Megint páros év jön, és hogy ebből mi következik, azt még nem lehessen tudni, de valami jó, ami igazán én vagyok.

Gondok vannak, mert ki tudja, meddig van még munkahely - a jelenlegi, ahol 16 éve nyűvöm az ipart, ahol rengeteget tanultam, mert kiharcoltam, mert hagyták, ezért hálás vagyok. Meg is vagyok zavarodva kellőképp, ha megkérdezik, mihez értek. Mondjam, mint Csák Norrisz, hogy mindenhez is... Nos, most úgy tűnik, talán márciusig húzzuk, annak ellenére, hogy igyekszünk mindent megtenni, hogy ne így legyen. Olybá tűnik néha, mintha átok ülne az egészen, egy brutál nagy, fekete madár, és bármit is próbálunk, nem működik. 
Így az évekkel ezelőtti tizenpár főből mára öten vagyunk. Mióta közvetlen kolléganőmet, barátomat - az együt töltött 13 év mindennapjai talán feljogosítanak erre - elbocsátották, itt ülök egyedül, mint egy pária. Van, hogy egész nap nem szól senki, kimaradok szinte mindenből. Munka szinte elenyésző, mondhatom azt is, hogy semmi. A legmagyobb baj, hogy már úgy sem tudok csinálni, mintha dolgoznék. Nem tudom, mit keresek itt. Baromira lehangoló, leépítő, demoralizáló.

Általában elfoglalom magam valamivel. írok egy cikket ide, álláshirdetéseket böngészek - erről már született néhány bejegyzés. Önéletrajzot írok - csináltam hozzá egy honlapot, hátha.

Próbálom képezni magam, tanulni, ami érdekel. 
De vannak olyan napok is, mint a mai, amikor leginkább bosszankodom azon, hogy mi a fenét keresek itt. Teljesen feleslegesnek érzem magam. És tényleg, itt ülök az irodában, már minden hírt elolvastam, még a nem híreket  is. Bosszant a felesleges időtöltés. Ennyire erővel otthon is ülhetnék a gép előtt. Ezt a semmit onnan is tökéletesen el tudom végezni. Már ott tartok, hogy felelős szerkesztő létemre már annak is örülök, ha lemehetek a raktárba árut összekészíteni, vagy bevinni a rendszerbe egy fogyásjelentést. De ma ilyen sem volt. Csak ülök magányomban, és nem tudom, mitévő legyek.

A tavalyi év második fele eléggé zürzavaros volt. Megjártam kétszer Angliát, megműtötték apámat, aztán nekem is kivették végre a cisztámat - lassan újra tudok normálisan járni.

Ez egy jó kis történet, és minden csak így utólag áll össze.

Tavaly tavasszal kettétört az egyik fogam. Nyáron elvergődtem egy fogorvoshoz, hogy tán tegyünk véle valamit. Nem zárkózott el a dologtól, de egy panorámaröntgent javasolt. Akkor már évek óta fájt a csípőm, hol jobban, hol kevésbé. Gondolta a fene, hogy egy fogtól lehet mindez. A röntgenből kiderült, hogy akkora ciszta van a fog alatt, hogy már az álkapocscsont is kárát látta, rendesen elkopott, a doki szavaival: jelentős mértékben károsodott. Kaptam beutalót a Mária utcába, hogy ott üljek le az ambulancián, majd jön valaki és mond valamit. Természetesen nem mentem. Nem fájt a fogam. Telt-múlt az idő, már egy jó ideje nem tudtam futni, mit futni, már menni is íppeg, alig. Sokszor már csúszómászó üzemmódban funkcionáltam. Pláne, ha valamin felkurtam magam. Ha ideges, vagy feszült voltam a fájdalom fokozódott. Meg a kilók is. Aztán annyira elhatalmasodott a fájdalom, hogy már reggel is csak nehezen tudtam elindulni otthonról, kuplungolni csak úgy tudtam, hogy kézzel emeltem a lábam a pedálra. És még mindig nem tudtam, hová, kihez fogok menni. Húgom élete párja többször kapacitált, hogy keressem fel az ő régi fogorvosát, biztos tud segíteni. De ugye, egyrészt féltem, másrészt lusta voltam, harmadrészt féltem, meg nem fájt a fogam. Apám műtétje után, amikor már látszott, hogy szépen javul az állapota, elhatároztam, hogy lépek. 
Bejelentkeztem az ajánlott dokihoz. Azt tudni kell, hogy olyan gát alakult ki bennem az idők folyamán, hogy fogorvoshoz nem tudok időben odaérni. Nem vagyok egy késős típus, de ez az egyetlen hely, ahová eleddig képtelen voltam pontosan, a megbeszélt időpontra odaérni. Akkor sem, ha itt volt a szomszédban, és én legalább egy órával hamarabb elindultam a 20 perces távra. Ha tömegközlekedtem, akkor lerohadt a járgány, mindenhol dugó volt. Ha kocsival mentem, baleset, terelés bármi közbejött. És most is úgy tűnt, reménytelen vállalkozás időben megérkeznem. Baleset a Thököly-Róna kereszteződésben. Minden lezárva. Aztán valahogy mégis, a megbeszélt időpont előtt fél órával megérkeztem. Épp senki nem volt a rendelőben. Megkukkantotta a doki a problémát. Röntgen nélkül közölte, hogy bizony ez gáz. És hogy a lábfájdalom ebből adódik. Ajánlott szájsebészt is.

Telefon, szájsebészet, persze maszek. Időpont megkap. Elmegy - és ide is sikerült idejében odaérnem. Mondjuk valamilyen rejtélyes okból nem szerepeltem a rendszerben - le is vert a víz - végül a nagyon kedves recepciós kolleginák megoldották a problémát. Tudtam, hogy röntgen az első lépés. Doki meglátva a röntgent, tarkóra szaladt a szemöldökkel tudatta, hogy ő ekkorát még nem látott, egy CT is rendel. Így fizettem 31 000 forintot, hogy megtudjam, 104 000,- lesz a műtét. És örüljek, hogy ennyivel megúsztam, hogy még nem tört el az állkapcsom, hogy még van hajam, hogy egyáltalán mozgok még. Majdnem sírva fakadtam, de húgom ismét a segítségemre sietett. Jelentős részét állta a műtétnek. Hálás vagyok érte. Dottore arany kezű, megszabadított egy hatalmas cisztától, meg két fogtól. De nem fájt, nem dagadt be, nem volt gyulladás, és nem éreztem semmit. Egy éves csontosodási időszakot mondott. Fél év múlva kontroll.

A doki az első konzultációnál megemlítette, hogy pár évvel ezelőtt csak egy sima foghúzás lett volna. Ekkor gondolkodóba estem. Nem csak én voltam a hülye a helyzet kezelésében. Visszagondolva úgy 15 évvel ezelőtt ebből a fogamból kiesett egy darabka tömés. Elszaladtam a helyi fogorvoshoz, aki rátömött lazán, röntgen, nagyobbacska takarítás nélkül. Két napig azt hittem, megvadulok a fájdalomtól. Nem mentem vissza, mert nem jelezte a doki, hogy bármilyen probléma lehetne. Kisvártatva elmúlt a fájdalom, ahogy jött, éltünk boldogan a fogam meg én. Sok évvel később egy másik fogammal elmentem a világ legkedvesebb doktornőjéhez, aki mindent apróra elmagyarázott. Azt is, hogy keressek fel egy szájsebészt annak a másik fognak a megtekintésére. Megtörtént. Nagyon híres-neves dokit kerestem fel - mellesleg egy sudri bunkó volt. Készített röntgent, panorámát, kirántotta az akkor problémás fogat, de nem szólt, hogy egyéb gáz lenne. Pedig biztos, hogy ez a ciszta már akkor ott volt. Nem volt ekkora, de már ott volt, és alattomosan növekedett még három évig. Ha tavaly nem megyek el, és nem oly lelkiismeretes a fogorvos, akkor sose derül ki, illetve csak akkor, mikor törött álkapoccsal feküdtem volna a traumatológián, szétfertőződve a rengeteg gennytől.

Sokan voltunk ebben a sztoriban. Úgy tűnik lassan helyre áll a világ rendje. Talán újra elkezdek bízni a fogorvosokban. A lábam lassacskán kezd helyre jönni, már nem kering a véremben a genny. Ez jó hír. Innen el lehet indulni.

Stone Sour - az év csalódása

Banyek, annyira vártam a december 12-t. Már idejekorán megvettük a jegyeket, mert hát egy Stone Sour koncert tuti Sold out!-os lesz a Gasometerben.

És valóban kb egy hónapja minden jegy elkelt felirat díszelgett a naptárban.

Megérdemeltem volna tőlük egy nagyon pofás kis koncertet. Megérdemeltem volna egy fogászati műtét után. Meg úgy egyébként is. Jó jó, mostanság nem vagyok fenomenális formában. Nem pont arra felé alakulnak a dolgaim, amerre szeretném. Sokszor mintha egy lavór langyos vízben üldögélnék, és akkor sem változik semmi, ha fene fenét eszik is sőt, mintha minden kissé nehezebb lenne, de legalábbis újabb és újabb problémák, nehézségek ütik fel fejüket. Persze vannak kiemelkedő pontjai is az évenek - a két angliai kiruccanás, a Rockmaraton. Olyan, mintha kis kitérőkkel, de mindig érzelmi gödörben hányódnék. Bár az utóbbi időben inkább a nihil, ami rám telepszik. Szerencsére apám szívműtétje kiválóan sikerült, a lábadozás egészen viharos sebességgel zajlik, leszámítva a műtétet követő egy hetet, az borzalmas volt. Nagy nehezen rászántam magam a féltve dédelgetett, nevelgetett fogcisztám eltávolítására, amit könnyebben viseltem, mint gondoltam volna. Köszönöm mindenkinek, aki aggódott értem, nagyon sokat segítettetek. Közben, optimalizációra hivatkozva elküldték a kolleginát, barátot, akivel 13 évig voltunk jóban rosszban. Sokszor tör rám a nosztalgia, mennyi mindenen mentünk át együtt. Amikor röhögve kergettük a mosogatógép számláját a Pólus mellett, mert senki nem segített, meg amikor betuszkoltuk az autóba a szerkezetet. Amikor színházi guggerral kerestem a Vác táblát, mert elmentünk autót venni. A ríttunk-röhögtünk ment éveken keresztül. Emésztgetem hát a történéseket.

Gondoltam, mennyire jó lesz kiszakadni ebből a pocsétából. A kiszakadás tényleg jó volt, sokat beszélgettünk útközben Jobbik Énemmel, aki szeptember óta nem dohányzik, ámde fut. Én másfél éve alig tudok lábra állni, nem hogy futni. Dokik szerint a hatalmas cisztának köszönhetően. Most hogy nincs, minden jó lesz, alig várom. A változást észlelem, de még nem tökéletes.

Profi időzítéssel érkeztünk a fél, na jó két sarokra lévő szállásunkra. Kényelmesen készülve, nyolc körül megérkeztünk a tett színhelyére. Kilenc után nem sokkal elkezdődött a koncert, és egy idea dőlt dugába bennem. A Stone Sour új lemeze nem tetszett, már a megjelenéskor - pedig micsoda beharangozás volt. Mekkorát fikázta a Nickelback lemezt Corey Taylor. Pedig, valljuk be, az messze jobb lemez, mint a Stone Sour-é.

(a képeket most valamiért nem engedi feltölteni a kis huncut)

A hangosítás csapnivaló volt, pláne ahhoz képest, hogy mennyi ideig kísérleteztek a beállással. Az ének alig hallható volt, bár így utólag gyanús, hogy az erősítésen túl más is állt a háttérben. Erősen dolgozik bennem, hogy nagyon tartalékon tolta a drága. Hozzáteszem, hogy voltam a Slipknot koncertjén is, ott viszont beleadott apajit-anyajit.

Egy nagyképű balfék tolongott a színpadon, néha magának is útban. Teátrális mozdulatokkal dobálta a - kupaknyitogató által felbontott - ásványvizes palackokat. Elméláztam, hogy vajon, aki megkaparintja, az mit csinál vele... hosszasan nyalogatja az üveg száját, amit Mr. Taylor az ajakával érintett... szánalmas. Tehát kirohan a színfalakhoz, ott álló soros apród kinyitja a soron következő flakont, dlágaszág elveszi, teátrálisan belekortyol, majd egy jól irányzott mozdulattal a közönség soraiba vágja a fröcsögő butéliát.

A műanyag komfettilövőjéről ne is beszéljünk, aminek szintén külön hordozója volt, amiért szintén kikocogott magához vette, és mintha mennyei mannát szórna a közönség jobb és bal oldalába eresztett egyet-egyet. Szétpofázta a koncertet, csak a tartalmi mondandó volt elé karcsú - nem anyázzon engem senki a színpadról, se. Persze a közönség énekeltetése is a műsor szerves része volt, de annyira hiteltelen, hogy borzasztó.

A koncert nagy része az új lemezről szólt - nem is jött át, hogy mit akarnak ezzel, pont olyan unalmas volt, mint a lemez maga. A régi számok sokkal jobban ültek - bár én még tudtam volna válogatni. Ugyanakkor még ilyen hiteltelen Through glass-t életemben nem hallottam. Mintha tribute koncert lett volna 90 percben, egy kisértetiesen hasonlító társasággal, és sem időben, sem tartalomban nem nyújtottak maradandót. Azt hittem, Geoff Tate-nél nagyobb ripacs nem létezik, hát ha Corey Taylor nem is nagyobb, de konvergál.

Oké, oké, a műtét utáni lábadozás mián decensen a hátsó traktusban álldogáltunk, tehát a daráló hangulata nem ragadott el. De akkor is... Csalódás, bazi nagy csalódás, ha össze kell foglalnom.

Tizenegyedikén jelent meg, hogy akkor nyár elején itthon is lesz koncert. Lehet, hogy jobb lesz az idő, vagy más a csillagok állása.

Reflexiók, első szösszenetre: a Mit is jelent férfinak születni?-re

1.A vezetékneved sosem változik. – Az enyém sem. Semmi okom megváltoztatni. Nagyon szeretem.
2.Tiéd az egész garázs. – Igen, az enyém.
3.Az esküvői előkészületek nélküled is lezajlanak. – Nem esküszöm, tehát ez a gond engem sem aggaszt.
4.A csokoládé csak egy csemege a sok közül. – Miért, nem így van?
5.Lehet belőled miniszterelnök. – Csak jelzem, belőlem is lehetne, a nem, csak itthon akadály. L.: Teresa May, Angela Merkel (igaz, hogy ő kancellár, de legyünk nagyvonalúak)
6.Nyugodtan felvehetsz fehér pólót a vízi parkba. – Miért ne vehetnék?
7.Nyugodtan elmehetsz póló nélkül a vízi parkba. – Persze, azt már másképp hívják.
8.Az autószerelők megmondják neked az igazat. – Nekem is. Az öcsém. És simán kicserélem az izzókat stb.
9.Vizelde számodra az egész világ. – Ha belegondolok tudnám fokozni.
10.Nem kell megállnod gondolkodni, melyik irányba csavarj be egy csavart. – Sőt, a fúrógépet is üzembiztosan használom. Festek, mázolok, glettelek.
11.A ráncok karakteressé teszik az arcod. – Legyünk nagyvonalúak, a kor egy állapot.
12.Esküvői ruha: 200.000 Ft ; szmoking kölcsönzés: 20.000 Ft – Beh nagyszerű, hogy egyik sem izgat fel. De a menyasszonyi ruha 200-ért, még prolinak is nevezhető.
13.Az emberek nem bámulják a melledet, miközben beszélnek hozzád. – Azért láttam már kivételt :D
14.Időnként egy kiadós böfögést szinte el is várnak tőled. – Mindent lehet, hely és idő kérdése az egész.
15.Az új cipő nem vágja, nem nyomorítja a lábadat, és nem csinál vízhólyagot. – Milyen érdekes, az enyémet se.
16.Ugyanaz a hangulat... mindig. – Szeretek jókat röhögni.
17.A telefonbeszélgetéseid átlagos hossza 30 másodperc. – Persze, van, amelyiket fel sem veszem.
18.Ötnapos nyaralásra elég egy kézitáska. – Tényleg.
19.Bármelyik befőttesüveget ki tudod nyitni. – Én igen.
20.A figyelmesség leghalványabb jeléért őrült hálára számíthatsz. – A gázosok, vizesek, villanyosok még sose voltak hálásak, hogy időben befizettem a számlákat.
21.Ha valaki elfelejt meghívni valahová, attól még maradhattok barátok. – Zömében nem tudok róla.
22.Alsónemű ára: 900 Ft . És ezért 3 darabot kapsz. – Ez nem egészen így van. A melós zokni az Aldiban akciósan 1300,- és csak két párat adnak belőle.
23.Három pár cipő több mint elég. – Egyszerre?
24.Egyszerűen észre sem veszed a ruhádon a gyűrődést. – Tényleg nem. Vasalni se szoktam.
25.Semmi nincs az arcodon, aminek a színét javítani kellene. – A hajfestés ide számít? Vagy csak a plasztikázás ér?
26.Ugyanaz a frizura évekig, akár évtizedekig is kitart. – És tényleg. Bár a hossza változik – fodrász előtt/után…
27.Csak az arcodat és a nyakadat kell borotválnod. – ŐŐŐŐŐŐŐ, arcot, nyakat sose, de télen nekem mást se, ha úri kedvem úgy tartja :D :D
28.Egész életedben lehetnek játékaid. – Nekem miért nem? Dehogynem.
29.Egy tárca és egy pár cipő, egy színben, minden szezonra. – Nincs is több, sőt, táska se.
30.Hordhatsz rövidnadrágot, mindegy, milyen a lábad. – Hordhatok persze, de valószínűleg, épp egy jó svádájú, snájdig csávó jegyzi meg: nini, egy grizli…
31.A körmeidet elintézheted egy zsebkéssel is. – Azért egy körömolló szerintem higiénikusabb. De ennyi.
32.Ha akarod, növeszthetsz bajuszt. – L. 30. pont ill. növeszthetnék, de nem nő…
33.A teljes karácsonyi bevásárlást elintézed december 24-én, mind a 25 rokonnak, 45 perc alatt. – Hál’ Istennek nincs 25 megajándékozandó rokonom, így pont elég 25 perc is.

A vörös por városában

Dunaújváros felé, de még a Szalki-sziget bejárata környékén is azt taglaltuk, hogy a magyar metál, rock színtérről nemigen hallgatunk semmit, mert eléggé gázok a produkciók. Eltekintve a nagyon kevés kivételtől. De akkor sem teszem a lejátszóba. Na ekkor jön a becsapódás és cáfol rá az élet mindenre.

Történt ugyanis...

július 13-án koradélután elindultunk a Rock Maratonra. A korábbi tervekkel ellentétben nem két napra, hanem "csak" egyre. Szkeptikusak voltunk, valószínűleg megint az előítélet dolgozott. Kicsi hely, ki a fene megy Dunaújvárosba metált hallgatni... Elmentünk, nem bántuk meg. Aki ismer, tudja, hogy az egyik nagy kedvencem a FEZEN. Kellemes méretével, a programokkal, az arcokkal, akik oda mennek, meg az egész atmoszférájával. Nem tudtam a dunaújvárosi programot hova tenni a megalomán vursli - vö. Sziget - és az előbb említett FEZEN között. Szerencsére az utóbbihoz áll közelebb, bár annál egy kicsit kisebb.

A bejáratnál zökkenőmentesen jutottunk be, semmi sor, bár túlzott ellenőrzés se. Ami, ha azt vesszük alapul, hogy mindenféle atrocitás nélkül zajlott az nap, akkor nem hiányzott. Este 7 körül riasztóan keves ember lézengett a placcon, ami egyébként eléggé rendezett, kellemes, árnyas tisztáson terült el. Két szabadtéri színpad és egy sátras történet. Közöttük a kajáldás, ivoldás szekció, a karélyban pedig az elvetemült sátrazók. Fura, hogy nem volt dzsuva, a toytoyok is, magukhoz képest kulturáltak, nem volt sorbanállás sosem.

Az első koncert rögtön minden elvárásunkat felülmúlta. A Talco nevezetű punk ska zenekar egészen döbbenetes koncertet nyomott. Tudod, amikor odaállsz, no elképzeléssel, kisvártatva a lábaddal dobolod a ritmust, és a következő számnál már ott tombolsz a tömeg közepén. Igazi bulizene, pörgős, vicces. Megalapozta a hangulatot.

https://www.youtube.com/watch?v=Y1mEVmmFIUA

Szóval érdemes volt megtekinteni az olasz fiúk produkcióját. :)
Kitűnő hangulatban indultunk tovább. Közben összefutottunk egy nagyon kedves, régi ismerőssel, aki rendszergarázdálkodott nálunk néhány évvel ezelőtt. Kiderült, hogy eléggé hasonló a zenei ízlésünk, dumáltunk is sokat, szurkoltam neki az első Slash koncert után, hogy tudjon autogrammot szerezni a főnöktől, hogy teljes legyen a karján a tetkó kollekció. Mostanság mehikói kajáldát csinál a belvárosban, ámde itt is felverte lakókollerját és gyártotta a mindenféle finomságokat. Ezüton is köszönöm, Kedves Krisztián (Csüli), valami isteni finom volt a burító! Másnap délig nem voltunk éhesek!

Miután befelé jövet erősen lefikáztuk a magyar metálpaletát, a sors fintoraként a - mint megtudtam - Tetovált Állatvédől sátrában belefutottunk a Cadaveres-be. Ja, még előtte vagy tán pont egyidőben kezdődött a Moonspell. Egyrészt miattuk vándoroltunk el ide. Az új lemezeik bejöttek nagyon, ezért is voltam kíváncsi nagyon. Ehhez képest valami óborzalomba csöppentem. Nagyon művészi, nagyon mély, nagyon nem is tudom megnevezni, de igen: elképesztő hatásvadász ripacskodást láttam. Egy fél szám erejéig bírtam - az első két lemezüket nyomták. Ölég vót.

Na, innen menekültünk be az állatvédők sátrába, ahol viszont ölég kellemes meglepetés ért. Levitték a fejem, berosáltam, megvettek. Műveletlen vagyok tudom, de eddig gőzöm nem volt, hogy ki a bánat az a Cadaveres. Osztán kiderült, hogy igen jó zenét prezentáló magyar csapat, akik úgy tolták végig a koncertet, hogy állam leesett. Végtelenül szimpatikusak voltak a fiúk. JA, és állati jól szóltak. Bal fülemre sánta vagyok azóta is... Szereztek két új rajongót, az tuti.

https://www.youtube.com/watch?v=r_o_DvjJCQ8

És a nap harmadik fénypontja a Katatonia koncert volt. A legutóbbi lemezük szerintem az egyik legjobb. Szinte kacagó, vidámnak mondanám. Régen voltak már Magyarországon, a Dürerben, az ottani hangzással, épp ideje volt újra látni őket. A nagyszínpadon úgy szóltak, mint az álom. Láthatóan élvezték a fiúk a zenélést és a szép számban összegyűlt közönség reakcióját. Jobbik énem eret akart vágni magát, ekkor világosítottam fel, hogy nagyon vidám koncerten vagyunk, már amennyire ez a srácoktól elvárható. Nagyon-nagyon jó koncer volt, hibátlan dalválogatással, kerek, perfekt.

 

https://www.youtube.com/watch?v=_LEDye8FFlU

Az est zárásakén még beugrottunk a Prosecturára, és gyorsabban ki. Bohó ifjúként a Szabad szart magozni még vicces volt, de ma már ugyanazokat a sületlenségeket hallgani egyáltalán nem az, sőt leginkább szánalmas. Meghagyom őket az ifjaknak, akiknek még új.

Egy szó, mint száz kiváló este volt. Jót szórakoztunk, minőséget kaptunk. Ha minden klappol, akkor jövőre is tiszteletünket tesszük a vörös por városában. Szóval, a FEZEN után megvan a következő kedvenc fesztiválom.

B-vezióból fő attrakció 2.

Ahogy azt már említettem a minap, kicsit részletesebben a B-ről. Tehát, édes húgomék január végén megbeszélték öcsémmel és annak akkor jelenleginek számító barátosnéjával, hogy a nyáron kimennek Angliába, nyaralási szándékkal. Emlékszem, húgom ült a konyhában és külön kérte, hogy szombaton vagy vasárnap érkezzenek, máskor nem tudnak kimenni eléjük a reptérre. 
Telt-múlt az idő, hűsvét tájékán jött a hidegzuhany, a fiatalok szétmaradtak, a jegy ugyan megvan, de lányka nem utazik. Szumma-szummárum, öcsém megkérdezte, hogy volna-e kedvem vele menni, ha már így alakult. A repjegy átiratása - hál'istennek - nem az én nyakanba szakadt.

Eljött a becsekkolás napja - remegő kézzel intéztem, mindenféle papírok előkészítve. Pipa. Gondoltam egy füst alatt megrendelem a transzfert is. Jelölném az utazás időpontját, mikor is meglepve tapasztaltam, hogy a jegy június 3. helyett június 2-ra, péntekre szól. Péntekre, mikor a kérés világos volt, ne hétköznap legyen.

A helyzetet húgom élete párja oldotta meg egy karakán huszárvágással. Tehát utazunk, nem pénteken, hanem szombaton. Mert, hogy egy kedves ismerőst idézzek: „A baj nem itt kezdődik.”

A transzfert azonban még mindig el kellett intéznem. Csak illusztrációképp: 200 km: 6500,-Ft, Nekem meg mondtak egy 9900,-Ft-os összeget 40 kilométerre. Kalkuláltattam egyet a XV. kerületből. Így jóval barátibb ár: 4300,-Ft jött ki. Akkor maradunk ennél.

A visszaigazoló emilben informáltak, hogy az utazást megelőző napon este 6 és 9 között visszaigazolják a fogalásom, valamint életveszélyesen megfenyegettek, hogy mindenképp legyek elérhető. Péntek este 20:56-kor már eléggé idegesen hívtam fel a céget, hogy akkor mi lesz. Erre a központos hölgy erősen hisztérikusan utasított rendre, hogy este 10-ig kell visszaigazolniuk. Mondtam én csak az emilre tudok hagyatkozni, ahol a 21 óra szerepel. Erre a kishölgy: Nyugodjon meg, este 10-ig megkapja a visszaigazolást. Nyugodtan le is feküdhet.

Erre kénytelen voltam válaszolni, hogy ugyan már, ne ő szabja meg, hogy én mikor fekszem le, és engedtessék meg, hogy úgy hajtsam álomra kicsiny buksimat, hogy tudom, megkaptam a visszaigazolást.

Kissé kaotikus, ide-oda szervezéssel, heveny idegromhamokkal tarkított előkészületek, késés, reptéri vínkódás után, mégiscsak megérkeztünk az ködös Albionba.

Mindig meglep az időjárásbeli különbség. Most sem volt másként. Az itthoni 30 fok után a max. 22 nem izzasztott különösebben. A nyári göncöket nem kifejezetten hiányoltam.

A hétvégi sütögetés, dumálás jót tett a lelkivilágunknak. Húgom élete párja mondta azt hazafelé, hogy ég és föld az arcom a megérkezést követő nyúzott, fáradt, majd a hét közepétől a kisímult, pihent között. Hétfőtől Öcsémmel jöttünk-mentünk. Olyan kirándulós, csavargós, röhögős napokat toltunk. A kedd ítélt bennünket házfogságra. Az ömlő eső sajnos bezárt bennünket. Azért az x-box andventure játékán eljutottunk a középhaladó szint végéig. Rengeteget röhögtünk.

A hármasban tett közös kirándulások – Ipswich, London – pedig kicsit visszahozták azt a hangulatot, amikor még mindannyian itthon voltunk, zömében együtt.

Amiért tiszteletre méltóak a szigetiek: senki nem rohan – furcsa is volt belassulni. Nem türelmetlenkednek. Jó példa erre az út közepén topogó idős néni, akire senki nem dudált rá – itthon, már rég meg is verték volna, de legalábbis elgázolják – csak a miheztartás végett. És mindig jut egy-egy mosoly, szinte bárkitől. Legyen az a zebrán a gyerekét áttoló fekete fazon, akivel néhány órával később a parton összefutva, hangos Hello-t váltunk, akár a bolti eladó, aki mindig megkérdezi – fertelmes déli tájszólásával –, hogy kérek-e szatyrot. Mindegy, mindenki mindig mosolyog. Nyilván ez egy tengerparti kisvárosban fokozottan észlelhető, és nyilván ennek sem kell túl nagy jelentőséget tulajdonítani, de aki itthonról megy ki, annak igenis szemet szúr. Az is teljesen normális, hogy a kocsmába betérve az első italod pontosan annyiba kerül, mint az utolsó, ami pontosan megegyezik azzal, ami a falon kifüggesztett árlistán szerepel. Hogy akkor is rend van, ha senki nem ügyel rá. Hogy nem tolják az arcodba, hogy mit keresel te itt, hanem szívesen látnak. Hogy látom húgomékon, mennyire más normális életet élni, amikor nem hajt a para, hogyha kifizeted a rezsit, akkor mit fogsz enni, de ha ezt mégis kikalkulálod, akkor a farmer vagy cipő végképp nem fér a költségvetésbe. Hogy az a rothadt jóléti társadalom, igenis élhető. Hogy milyen jó, ha megkívánsz valamit, akkor nem becsapottnak érzed magad, és keserű szájízzel odébbállsz, hanem fogod és megveszed.

Egy szó, mint száz, nagyon jól éreztem magam. A hajóút hazafelé pedig pont olyan nagyon jó volt, akárcsak két évvel ezelőtt. Köszönöm.


B-verzióból fő attrakció 1.

Nem vagyok egy világjáró típus. Bár a közösségi médiában rengeteg ilyen jellegű bejegyzés, blog, miegymás műkődik, nem így szocializálódtam. Gyerekkorom nyári szünetei sem az utazásokról szóltak, ha jól emlékszem nyári táborban egyszer voltam, és utáltam az egészet. Nyaralás - amolyan klasszik családi nyaralásról beszélek - háromszor adatott meg. (+ egy fél, ahol külsősként, időlegesen vettem részt) Még a szüleim megboldogult vállalati nyaralási beutalóiból. Az elsőről - Balatonfüred - kicsit kusza emlékeim vannak. Emlékszem, hogy mennyire gyűlöltem a baromi hosszú és unalmas vonatozást és a gyaloglást az üdülőig a csomagokkal, hogy a két hétből másfélben fiúnak néztek, hogy folpackból ettük a melegben megcsoffadt körtét a strandon, hogy féltem a folyton belém akadó hínároktól. De a hazafelé útból semmire nem emlékszem. A második - Budapest, Római part - szintén SZOT-os beutalóval. (Már akinek mond valamit egyáltalán ez a betűszó.) A Vidámparkos kirándulásra emlékszem csak, hogy a húgom mennyire félt a hullámvasúton, hogy százszor mentem a dodzsemmel, hogy piszkosul összevertem magam, mert figyelmetlenségből fellöktem egy kislányt, és hogy ne törje össze magát, én estem nagyobbat, így az elsősegyélyen kötöttem ki, hatalmas prezúrral a térdemen. Mert akkor is zsetonért rohantunk a dodzsemhez.

A harmadik már igazi külföldi nyaralás volt - Spanyolország, tenger. Apámék munkahelyét privatizálták épp, és a dolgozói részvények kivásárlásából a családi kasszába befolyt pénz egy részéből a szülők megspendírozták a buszos külföldi utat. Állati hosszú volt az út. Amolyan jó magyar szokás szerint főzőcskével, hogy ne kerüljön piszkosul sokba. Gyönyörű helyen laktunk, ez tény. De jól láthatóan anyámék sem tudtak felhőtlenül kikapcsolni és átállni nyaralás feelingre.

A későbbi felnőtt életem sem a nyaralások vagy az utazások jellemezték. Volt, volt persze egy-egy, de nem minden éveben, nem minden szezonban. Nem igazán érdekelt, ellentétben sokakkal. Nem vágytam a világ hét csodájára.

Közben a húgom is felnőtt, és jellemzően a mai helyzetre, kiköltözött Angliába - immár két éve. A kiköltözése előtti nyáron ezt kaptam születésnapi ajándéknak. Nézzem meg, hová viszi a hugom - mondta a pasija. Aztán az idén - bár ez nem teljesen így volt tervezve - kétszer is megyek. Pontosabban az elsőről a múlt vasárnap jöttem haza.

Öcsém eredetileg nem velem tervezte ezt az utat, én csak a B-verzió lettem. Nehezen indult, sok kisebb-nagyobb malőrrel - erről még írok bővebben, de a végén isteni volt. Végre huzamosabb időt töltöttem öcsémmel, dumáltunk, röhögtünk, rengeteget sétáltunk. Megerősödött bennem, hogy mennyire okos, milyen kiváló humora van, mennyire jó vele együtt lenni. A pénteki londoni kiruccanás hármasban - húgom, öcsém és én - pedig elképesztő élmény volt.

Koncertről - kicsit másképp

No, nem azért most írok egy február eleji koncertről, mert most ébredtem fel, hanem egészen egyszerűen nem volt ihletem. A vénám, az írói beszáradt kissé. Rengeteg minden jár a fejemben, iszonyat sok téma foglalkoztat, mégis csak ritkán ragadok billentyűzetet, hogy bárkivel is megosszam, amit gondolok.

Talán megszoktam, hogy a monológokat a fejemben lejátszom, és nem pazarlok rá több időt. Persze ez sem igaz. A ilyetén gondolatközlés természetesen öncélú, kényszeresnek is tekinthető. Minek is az egészre időt és energiát fordítani? Mert tulajdonképp nagyon jó visszaolvasni, hogy egy-két-há' éve min agyaltam, az hogyan csapódott le bennem, abból mára mi maradt, vagy hogyan oldódott meg a dolog, esetleg sikerült-e elengednem.

Van, amikor út közben eszembe jut egy-egy történet, vagy vélemény, és olyankor azt gondolom: mindjárt gép közelébe kerülök és már írom is. Ezekből a nagy fellángolásokból persze csak ritkán lesz valóban bejegyzés. Elfelejtem, mert nem volt az annyira fontos, ami akkor megfogott, vagy közben változott a hangulta, vagy egész egyszerűen elsodor az élet a témától.

Így történt ez a Fates Warning február 2-i koncertjével. Nem azért nem írtam róla, mert nem volt jó - hahaha, ha nem lett volna jó, tuti még aznap írok róla. Nagyon jó koncert volt, nagyon megragadó, nagyon hatásos, nagyon kifejező. Mint mindig, ha Ray Alder színpadra lép. Most mintha lazább lett volna, kissé vidámabb talán, mint korábban. Leginkább a felszabadultság érződött rajta, a könnyedség. Most is kijöttek a koncert után dedikálni, fotózkodni, ölelkezni. Jó, hogy ezt is fontosnak tekintik. Jól esik ez a mezei koncertlátogatóknak.

Később fb-posztban is megemlékeztek arról, hogy mennyire szeretik a magyar közönség jó ízlését :) Jó a pr.

Azért nem írtam róla, mert újabban oly ritka, hogy eljutok ilyen helyekre, hogy talán sajnálom megosztani az élményeket. Féltve őrzöm, hogy mennyire alja volt az előzenekar, amit láttam. Harmat gyenge, nevetséges ripacskodásuk nem volt méltó a magas művészethez. Konkrétan kiröhögtem őket. Szánalmasan gyenge produkció volt.

Közben pedig eszembe jut, hogy a féltve őrizgetés egy idő után megfakítja az emléket, szóval mégiscsak kell néhány sor, hogy ne felejtsem el, hogy ez is volt, hogy jó volt.

Rég nem látott...

Mi tagadás, az idő tellik-múllik (sic), és be kell vallanom, nem tegnap hagytam el középiskolám padsorait. Két-három hónappal ezelőtt kaptam emilt, régi-régi osztálytárstól, hogy akkor ideje lenne megünnepelni a 25. évfordulót. (Na, lebuktam...) Bekapcsolódtak néhányan, hogy kinek, mikor és miért jó vagy nem jó ez vagy az az időpont. Csendes nyugalommal szemlélődtem, eddig sem mentem el. Mert be kell valljam, az a négy év nem életem legkedvesebb időszaka volt.

Lehet mondani, hogy az én választásom volt ez a nagyon elit gimnázium a városban. Lehet azt mondani, hogy én akartam az angolos osztályba járni. Lehet azt mondani, hogy már megint, mint mindig az a francos kritikus énem az, ami soha semminek nem tud örülni, de ez így ebben a formában nem igaz.

Akár meggyőződésem is lehetne, hogy tanáraimnak az alapvető feladata az lett volna - főként egy ilyen patinás helyen -, hogy felmérve a diákok képességeit, azoknak megfelelően orientálja őket valamiképp az életben történő helytállásra. Ebben azonban csak kevés tanárom járt élen. Szerencsétlen csillagzatunknak köszönhettük talán, hogy a második év végi osztálykirándulásunk után, akkori osztályfőnökünk eltűnt. Ennél többet, sajnos, nem közöltek velünk. Pusztán annyit hallottunk, hogy mi vagyunk a gyilkos osztály, aki a nagyszerű embert a halálba kergette. Az eltelt időszakban néha eszembe jut. Most már bizton állíthatom, alkalmatlan volt arra, hogy középiskolában tanítson 14-18 éves pernahajderokat, akik sokszor nem tudnak disztingválni, kegyetlenek a végtelenségig, és nem Petrarca szonettjei jelentik számukra a Kánaánt. Szomorú történet ez.

Az a néhány tanárom, akik tényleg foglalkoztak azzal is, amik mi voltunk, most is mosolyt csalnak az arcomra. Akik alánk tettek, azoktól a mai napig ökölbe szorul a kezem. Sokat konfrontálódtam - abban az időszakban.

Eddig nem mentem el egyetlen osztálytalálkozóra sem. Talán pont azért, mert nem szívesen emlékszem azokra az évekre. Sokan beskatulyáztak, lehúztak, akadályoztak. Én pedig sokáig próbáltam jógyerek lenni, eredménytelenül, így egy idő után már nem is próbálkoztam.

Furcsa volt látni az osztálytársakat - 25 éve nem találkoztam legtöbbjükkel. Furcsa volt, hogy pontosan ugyanazon klikkek szerint ültünk le, beszélgettünk, mint annak idején. Most is voltak olyanok, akikkel egy árva szót sem váltottam, pont mint régen. Van, ami nem változik. Furcsa volt, hogy legtöbben nem is emlékeznek dolgokra, történésekre, sztorikra. Mintha minden kitörlődött volna belőlük.

Én sem foglalkozom nap mint nap ezzel a történettel, de időnként felböffennek az emlékek.

 

 

Ikonikus - nem szombat, de fekete

The End, ez az utolsó - nem hiszek ezekben a nagyon meghirdetett búcsúkoncertturnékban. Karácsonyi ajándékként kaptam a jegyet Jobbik Énemtől a Black Sabbath búcsúturnéjának első, budapesti koncertjére. 
Nyilvánvaló volt, hogy teltházas BS koncertet fogunk látni, mert a legenda, az ugye legenda. Ozzyval meg mindennel együtt, meg hát utolszór lépnek fel. Mondjuk jelen esetben, a látottak alapján simán el tudom képzelni, hogy minden szkepticizmusom ellenére itt tényleg nem lesz folytatás. 
Ahogy Ozzyt elnéztem, az volt a csoda, hogy egy koncertet végig bírt. Bár ugye... vannak olyan szerek, amiktől úgy tűnik, mintha.
Meleg is volt, meg esett is, a tocsmában hosszú sor, türelmetlen kiszolgáló, aki végtelen otromba módon viselkedett a sorban előttünk álló olaszokkal, meg rögtön velünk is úgy, hogy nem volt hideg söre, sőt söre se nagyon. Azért a 3-as metró Stadionok kijáratánál illene erről gondoskodni, és nem bunkózni olyan bevétel mellett. 
Fucsa módon nem motoztak, detektoroztak halálra, viszonylag zökkenőmentesen jutottunk be, ami azért nagyon pozitív tud lenni. Azt már nem is mondom, hogy az előzenekarról lemaradtunk, jó szokásunkhoz híven, pedig nem is kettecskén mentünk, hanem egész népes társaság gyűlt a tett helyszínére - régi veteránok. 
Engem elsősorban a kíváncsiság vezérelt, mert rajongónak nem mondanám magam. De az kétségtelen, hogy a zenetörténetben nagyot alkottak az urak - a srácok itt azért nem helyénvaló, lévén a doboson kívül mindannyian idősebbek fateromnál. Kívácsi voltam, hogy a legendák mit alkotnak - ugye két éve a FEZEN-en a Deep Purple nekem elképesztő nagy csalódás volt. 
Elképesztően jól szóltak, ez tény és elvitathatatlan. Még a Rammsteinnél is jobban, pedig hangzásban a BS-ben nálam eddig ők vitték a pálmát. Beleremegett az ember belseje, amikor megszólaltak, ugyanakkor nem lőtték túl az egészet. Hátul, elöl mindenhol profin be volt mérve a cucc. Le az kalappal. 
Aztán megjelent Ozzy... Pont egy kísértet, még stílszerűnek is nevezhetnénk. A kivetítőn megjelenő szétbotoxozott arcáról lehetett azt mondani, hogy hetven vagy százhetven, de ki számolja. Egy ideig nem akartam hinni a fülemnek, az hogy a veteránokkal megosszam ezirányú gondolataim, szóba se jöhetett. Egészen a harmadik számig, amikor nem bírtam tovább és kibukott belőlem, banyek, ez hamis. Tartottam attól, hogy ott, helyben meglincselnek ilyen szentségtelen kijelentésért, de ők is pontosan azt hallották, amit én. Csak ők szemérmesen, megbócsátóan a kornak tudták be. Ozzy bizony szavalni sem tudott tisztán. Egy hang nem volt, ami a helyén lett volna, pedig a dallamvilág nem egy virtuóz, valljuk be. 
Azért, na. Igaz, hogy nagyanyám nem volt világhírű, ámde makacs egy asszony, azért 75 fölött már nem mert ráülni a kerékpárra. Igaz mondjuk, hogy életveszélyesen fenyegettük meg. Végül belenyugodott, hogy nem kell az neki. Sőt, rábeszéltük a banyatankra is. Oké, az már 80 fölött jött el. 
Namost, senki nem volt, aki szólt volna, hogy cimbi, ez ultra gáz. Bár megértem, aki legenda, az is marad, legyen bármilyen lassú és hamis. Ha egyszer vitte a hátán a világhír. Akár mint valóban zenészt, aki részese volt a hőskornak, és nagyot alkotott, akár mint valóságshow sztárja, bár itt nálam kicsit Győzire hajaz. 
Igaz viszont, hogy sokat nem beszélt, no múvingban nyomta az öreg. Csakhát énekes, frontember műfajban tevékenykedik, no. 
A koncert összességében kiváló volt. Szólt mint az atom, de nem volt reveláció. Nem bámultam tátott szájjal, mint az Amorphison. 
Mindenesetre a Black Sabbath megtette, amit megkövetelt a haza. Köszönöm. 

Shades of Gray - totál színben

Azon gondolkodom, hogy mi lesz az én kis kedvenceimmel, mondjuk úgy 20 év múlva. A boldog békeidőkből származó veteránok egy része is már csak az égi szinpadon zenél, a többiek még koptatják itt lenn a deszkákat. De azoknak az időknek már vége vagyon. Nehéz a jövőbe látni, nem is kell talán, csak élvezni a jelen kínálta lehetőségeket.

Az április 5-ei Amorphis koncert kapcsán jutott eszembe az előző gondolatmenet. Mindenesetre a koncert zseniális volt. Az utóbbi idők legjobb, számomra legszórakoztatóbb koncertjén voltam, amiért nagyon hálás vagyok.

Az úgy volt, hogy karácsony előtt itt voltak már, a Nightwish előzenekaraként nyomták az Arénában. Mivel a női énekesekkel felálló bandáktól genetikailag viszolygok - nem a nőiséggel van itt a gond, hanem velem. Nekem nem tud hiteles lenni egyetlen csaj se, akármilyen éteri magassságokban is próbál metált énekelni. Nem jön be, és kész. Mint ahogyan az emancipáció jegyében akár én is lehetnék kovács vagy karosszéria lakatos, de azon kívül, hogy kuriózumnak jó lenne, nem vállalnám. Nem tudnék hiteles lenni benne. Valami ilyesmi jut eszembe ilyenkor. Nem is törtem magam azon, hogy arra koncertre elmenjek.

Kisvártatva megjelent viszont, hogy április headline zenekarként tiszteletüket teszik a Barba Negrában. Több se kellett, ráadásul a jézuska is közeledvén, megleptem Jobbik Énem a jeggyel, nem volt visszaút. A korábbi Winnery Dogs koncert erősen lelombozott, több szempontból is - itt is én számítok a kivételnek, mert mindenki abszolút pozitívnak értékelte a koncertet, amit én meg lehúztam a sárga-ződig. Mindegy, az a szép, ha nem vagyunk egyformák, és más a véleményünk ugyanazokról a dolgokról.

Epedve vártam - főként, hogy túl sok alkalom nem kínálkozik, hogy emberek közé kerüljek, így amikor lehetőségem nyílik rá, akkor eléggé nagy elánnal indulok. Természetesen, mint mindig - ez nem egy pozitív megjegyzés, de ez van - az előzenekarokat frankón lekéstük, pedig a Texture-t szívesen megtekintettem volna. Nem sikerült, azért kardomba nem dőlök.

Állítolag, holmi futballmérkőzés megtekintése ürügyén, 40 perces átszerelés kellett a fiúknak. Nekem pont rendben volt. Rá tudtam hangolódni a helyre, az estére és az elkövetkezőkre.

Nagy kedvenc az Amorphis, az utolsó lemezük pedig a tavalyi rangsorom dobogósai között szerepel. Nagyszerűen összerakott, kellően érzelemgazdak, jó helyeken heroikus anyagot tettek le. Reménykedtem, hogy ebből hoznak többet a koncertre, és lőn, teljesült eme kívánságom. Rögtön az antréban lenyomták a két csúcspontot a lemezről, aztán az előzőről a Shades of Gray következett, aztán meg tőlem már akármit is játszhattak volna a fiúk, annyira megragadtak. Még azon a tényen is át tudtam lendülni, hogy Tomi Joutsen egy hajszárítóba énekel magasított sarkú csizmában. Régen volt olyan koncert, ahol a figyelmem ilyen szinten kötötte le az, amit a színpadon látok, és amit hallok. Bár ez utóbbi erejével voltak gondjaim, kissé halknak értékeltem a volumét, lehetett volna nagyobb hangerő. Onnantól, hogy ezt elfogadtam, már ez sem zavart annyira.

Sokan voltunk, olyan igazán koncentrált életérzés volt az a két óra. Őszinte, sallang és nagyképűség mentes zene. Megfogták a közönséget, a közönség is őket, rendben volt. Megvolt a ráadás is, tisztességgel, a népről készített fotónál pedig mindenki egy emberként lökte magasba az ördögvillát.

És bár csináltam képeket én is, de ezeket nem tudom überelni:

https://www.facebook.com/BARBA.NEGRA.MUSIC.CLUB/photos/a.975785045833003.1073742113.117439701667546/975785685832939/?type=3&theater

 

 

Címkefelhő
Feedek
Megosztás