Koncertről - kicsit másképp

No, nem azért most írok egy február eleji koncertről, mert most ébredtem fel, hanem egészen egyszerűen nem volt ihletem. A vénám, az írói beszáradt kissé. Rengeteg minden jár a fejemben, iszonyat sok téma foglalkoztat, mégis csak ritkán ragadok billentyűzetet, hogy bárkivel is megosszam, amit gondolok.

Talán megszoktam, hogy a monológokat a fejemben lejátszom, és nem pazarlok rá több időt. Persze ez sem igaz. A ilyetén gondolatközlés természetesen öncélú, kényszeresnek is tekinthető. Minek is az egészre időt és energiát fordítani? Mert tulajdonképp nagyon jó visszaolvasni, hogy egy-két-há' éve min agyaltam, az hogyan csapódott le bennem, abból mára mi maradt, vagy hogyan oldódott meg a dolog, esetleg sikerült-e elengednem.

Van, amikor út közben eszembe jut egy-egy történet, vagy vélemény, és olyankor azt gondolom: mindjárt gép közelébe kerülök és már írom is. Ezekből a nagy fellángolásokból persze csak ritkán lesz valóban bejegyzés. Elfelejtem, mert nem volt az annyira fontos, ami akkor megfogott, vagy közben változott a hangulta, vagy egész egyszerűen elsodor az élet a témától.

Így történt ez a Fates Warning február 2-i koncertjével. Nem azért nem írtam róla, mert nem volt jó - hahaha, ha nem lett volna jó, tuti még aznap írok róla. Nagyon jó koncert volt, nagyon megragadó, nagyon hatásos, nagyon kifejező. Mint mindig, ha Ray Alder színpadra lép. Most mintha lazább lett volna, kissé vidámabb talán, mint korábban. Leginkább a felszabadultság érződött rajta, a könnyedség. Most is kijöttek a koncert után dedikálni, fotózkodni, ölelkezni. Jó, hogy ezt is fontosnak tekintik. Jól esik ez a mezei koncertlátogatóknak.

Később fb-posztban is megemlékeztek arról, hogy mennyire szeretik a magyar közönség jó ízlését :) Jó a pr.

Azért nem írtam róla, mert újabban oly ritka, hogy eljutok ilyen helyekre, hogy talán sajnálom megosztani az élményeket. Féltve őrzöm, hogy mennyire alja volt az előzenekar, amit láttam. Harmat gyenge, nevetséges ripacskodásuk nem volt méltó a magas művészethez. Konkrétan kiröhögtem őket. Szánalmasan gyenge produkció volt.

Közben pedig eszembe jut, hogy a féltve őrizgetés egy idő után megfakítja az emléket, szóval mégiscsak kell néhány sor, hogy ne felejtsem el, hogy ez is volt, hogy jó volt.

Rég nem látott...

Mi tagadás, az idő tellik-múllik (sic), és be kell vallanom, nem tegnap hagytam el középiskolám padsorait. Két-három hónappal ezelőtt kaptam emilt, régi-régi osztálytárstól, hogy akkor ideje lenne megünnepelni a 25. évfordulót. (Na, lebuktam...) Bekapcsolódtak néhányan, hogy kinek, mikor és miért jó vagy nem jó ez vagy az az időpont. Csendes nyugalommal szemlélődtem, eddig sem mentem el. Mert be kell valljam, az a négy év nem életem legkedvesebb időszaka volt.

Lehet mondani, hogy az én választásom volt ez a nagyon elit gimnázium a városban. Lehet azt mondani, hogy én akartam az angolos osztályba járni. Lehet azt mondani, hogy már megint, mint mindig az a francos kritikus énem az, ami soha semminek nem tud örülni, de ez így ebben a formában nem igaz.

Akár meggyőződésem is lehetne, hogy tanáraimnak az alapvető feladata az lett volna - főként egy ilyen patinás helyen -, hogy felmérve a diákok képességeit, azoknak megfelelően orientálja őket valamiképp az életben történő helytállásra. Ebben azonban csak kevés tanárom járt élen. Szerencsétlen csillagzatunknak köszönhettük talán, hogy a második év végi osztálykirándulásunk után, akkori osztályfőnökünk eltűnt. Ennél többet, sajnos, nem közöltek velünk. Pusztán annyit hallottunk, hogy mi vagyunk a gyilkos osztály, aki a nagyszerű embert a halálba kergette. Az eltelt időszakban néha eszembe jut. Most már bizton állíthatom, alkalmatlan volt arra, hogy középiskolában tanítson 14-18 éves pernahajderokat, akik sokszor nem tudnak disztingválni, kegyetlenek a végtelenségig, és nem Petrarca szonettjei jelentik számukra a Kánaánt. Szomorú történet ez.

Az a néhány tanárom, akik tényleg foglalkoztak azzal is, amik mi voltunk, most is mosolyt csalnak az arcomra. Akik alánk tettek, azoktól a mai napig ökölbe szorul a kezem. Sokat konfrontálódtam - abban az időszakban.

Eddig nem mentem el egyetlen osztálytalálkozóra sem. Talán pont azért, mert nem szívesen emlékszem azokra az évekre. Sokan beskatulyáztak, lehúztak, akadályoztak. Én pedig sokáig próbáltam jógyerek lenni, eredménytelenül, így egy idő után már nem is próbálkoztam.

Furcsa volt látni az osztálytársakat - 25 éve nem találkoztam legtöbbjükkel. Furcsa volt, hogy pontosan ugyanazon klikkek szerint ültünk le, beszélgettünk, mint annak idején. Most is voltak olyanok, akikkel egy árva szót sem váltottam, pont mint régen. Van, ami nem változik. Furcsa volt, hogy legtöbben nem is emlékeznek dolgokra, történésekre, sztorikra. Mintha minden kitörlődött volna belőlük.

Én sem foglalkozom nap mint nap ezzel a történettel, de időnként felböffennek az emlékek.

 

 

Ikonikus - nem szombat, de fekete

The End, ez az utolsó - nem hiszek ezekben a nagyon meghirdetett búcsúkoncertturnékban. Karácsonyi ajándékként kaptam a jegyet Jobbik Énemtől a Black Sabbath búcsúturnéjának első, budapesti koncertjére. 
Nyilvánvaló volt, hogy teltházas BS koncertet fogunk látni, mert a legenda, az ugye legenda. Ozzyval meg mindennel együtt, meg hát utolszór lépnek fel. Mondjuk jelen esetben, a látottak alapján simán el tudom képzelni, hogy minden szkepticizmusom ellenére itt tényleg nem lesz folytatás. 
Ahogy Ozzyt elnéztem, az volt a csoda, hogy egy koncertet végig bírt. Bár ugye... vannak olyan szerek, amiktől úgy tűnik, mintha.
Meleg is volt, meg esett is, a tocsmában hosszú sor, türelmetlen kiszolgáló, aki végtelen otromba módon viselkedett a sorban előttünk álló olaszokkal, meg rögtön velünk is úgy, hogy nem volt hideg söre, sőt söre se nagyon. Azért a 3-as metró Stadionok kijáratánál illene erről gondoskodni, és nem bunkózni olyan bevétel mellett. 
Fucsa módon nem motoztak, detektoroztak halálra, viszonylag zökkenőmentesen jutottunk be, ami azért nagyon pozitív tud lenni. Azt már nem is mondom, hogy az előzenekarról lemaradtunk, jó szokásunkhoz híven, pedig nem is kettecskén mentünk, hanem egész népes társaság gyűlt a tett helyszínére - régi veteránok. 
Engem elsősorban a kíváncsiság vezérelt, mert rajongónak nem mondanám magam. De az kétségtelen, hogy a zenetörténetben nagyot alkottak az urak - a srácok itt azért nem helyénvaló, lévén a doboson kívül mindannyian idősebbek fateromnál. Kívácsi voltam, hogy a legendák mit alkotnak - ugye két éve a FEZEN-en a Deep Purple nekem elképesztő nagy csalódás volt. 
Elképesztően jól szóltak, ez tény és elvitathatatlan. Még a Rammsteinnél is jobban, pedig hangzásban a BS-ben nálam eddig ők vitték a pálmát. Beleremegett az ember belseje, amikor megszólaltak, ugyanakkor nem lőtték túl az egészet. Hátul, elöl mindenhol profin be volt mérve a cucc. Le az kalappal. 
Aztán megjelent Ozzy... Pont egy kísértet, még stílszerűnek is nevezhetnénk. A kivetítőn megjelenő szétbotoxozott arcáról lehetett azt mondani, hogy hetven vagy százhetven, de ki számolja. Egy ideig nem akartam hinni a fülemnek, az hogy a veteránokkal megosszam ezirányú gondolataim, szóba se jöhetett. Egészen a harmadik számig, amikor nem bírtam tovább és kibukott belőlem, banyek, ez hamis. Tartottam attól, hogy ott, helyben meglincselnek ilyen szentségtelen kijelentésért, de ők is pontosan azt hallották, amit én. Csak ők szemérmesen, megbócsátóan a kornak tudták be. Ozzy bizony szavalni sem tudott tisztán. Egy hang nem volt, ami a helyén lett volna, pedig a dallamvilág nem egy virtuóz, valljuk be. 
Azért, na. Igaz, hogy nagyanyám nem volt világhírű, ámde makacs egy asszony, azért 75 fölött már nem mert ráülni a kerékpárra. Igaz mondjuk, hogy életveszélyesen fenyegettük meg. Végül belenyugodott, hogy nem kell az neki. Sőt, rábeszéltük a banyatankra is. Oké, az már 80 fölött jött el. 
Namost, senki nem volt, aki szólt volna, hogy cimbi, ez ultra gáz. Bár megértem, aki legenda, az is marad, legyen bármilyen lassú és hamis. Ha egyszer vitte a hátán a világhír. Akár mint valóban zenészt, aki részese volt a hőskornak, és nagyot alkotott, akár mint valóságshow sztárja, bár itt nálam kicsit Győzire hajaz. 
Igaz viszont, hogy sokat nem beszélt, no múvingban nyomta az öreg. Csakhát énekes, frontember műfajban tevékenykedik, no. 
A koncert összességében kiváló volt. Szólt mint az atom, de nem volt reveláció. Nem bámultam tátott szájjal, mint az Amorphison. 
Mindenesetre a Black Sabbath megtette, amit megkövetelt a haza. Köszönöm. 

Shades of Gray - totál színben

Azon gondolkodom, hogy mi lesz az én kis kedvenceimmel, mondjuk úgy 20 év múlva. A boldog békeidőkből származó veteránok egy része is már csak az égi szinpadon zenél, a többiek még koptatják itt lenn a deszkákat. De azoknak az időknek már vége vagyon. Nehéz a jövőbe látni, nem is kell talán, csak élvezni a jelen kínálta lehetőségeket.

Az április 5-ei Amorphis koncert kapcsán jutott eszembe az előző gondolatmenet. Mindenesetre a koncert zseniális volt. Az utóbbi idők legjobb, számomra legszórakoztatóbb koncertjén voltam, amiért nagyon hálás vagyok.

Az úgy volt, hogy karácsony előtt itt voltak már, a Nightwish előzenekaraként nyomták az Arénában. Mivel a női énekesekkel felálló bandáktól genetikailag viszolygok - nem a nőiséggel van itt a gond, hanem velem. Nekem nem tud hiteles lenni egyetlen csaj se, akármilyen éteri magassságokban is próbál metált énekelni. Nem jön be, és kész. Mint ahogyan az emancipáció jegyében akár én is lehetnék kovács vagy karosszéria lakatos, de azon kívül, hogy kuriózumnak jó lenne, nem vállalnám. Nem tudnék hiteles lenni benne. Valami ilyesmi jut eszembe ilyenkor. Nem is törtem magam azon, hogy arra koncertre elmenjek.

Kisvártatva megjelent viszont, hogy április headline zenekarként tiszteletüket teszik a Barba Negrában. Több se kellett, ráadásul a jézuska is közeledvén, megleptem Jobbik Énem a jeggyel, nem volt visszaút. A korábbi Winnery Dogs koncert erősen lelombozott, több szempontból is - itt is én számítok a kivételnek, mert mindenki abszolút pozitívnak értékelte a koncertet, amit én meg lehúztam a sárga-ződig. Mindegy, az a szép, ha nem vagyunk egyformák, és más a véleményünk ugyanazokról a dolgokról.

Epedve vártam - főként, hogy túl sok alkalom nem kínálkozik, hogy emberek közé kerüljek, így amikor lehetőségem nyílik rá, akkor eléggé nagy elánnal indulok. Természetesen, mint mindig - ez nem egy pozitív megjegyzés, de ez van - az előzenekarokat frankón lekéstük, pedig a Texture-t szívesen megtekintettem volna. Nem sikerült, azért kardomba nem dőlök.

Állítolag, holmi futballmérkőzés megtekintése ürügyén, 40 perces átszerelés kellett a fiúknak. Nekem pont rendben volt. Rá tudtam hangolódni a helyre, az estére és az elkövetkezőkre.

Nagy kedvenc az Amorphis, az utolsó lemezük pedig a tavalyi rangsorom dobogósai között szerepel. Nagyszerűen összerakott, kellően érzelemgazdak, jó helyeken heroikus anyagot tettek le. Reménykedtem, hogy ebből hoznak többet a koncertre, és lőn, teljesült eme kívánságom. Rögtön az antréban lenyomták a két csúcspontot a lemezről, aztán az előzőről a Shades of Gray következett, aztán meg tőlem már akármit is játszhattak volna a fiúk, annyira megragadtak. Még azon a tényen is át tudtam lendülni, hogy Tomi Joutsen egy hajszárítóba énekel magasított sarkú csizmában. Régen volt olyan koncert, ahol a figyelmem ilyen szinten kötötte le az, amit a színpadon látok, és amit hallok. Bár ez utóbbi erejével voltak gondjaim, kissé halknak értékeltem a volumét, lehetett volna nagyobb hangerő. Onnantól, hogy ezt elfogadtam, már ez sem zavart annyira.

Sokan voltunk, olyan igazán koncentrált életérzés volt az a két óra. Őszinte, sallang és nagyképűség mentes zene. Megfogták a közönséget, a közönség is őket, rendben volt. Megvolt a ráadás is, tisztességgel, a népről készített fotónál pedig mindenki egy emberként lökte magasba az ördögvillát.

És bár csináltam képeket én is, de ezeket nem tudom überelni:

https://www.facebook.com/BARBA.NEGRA.MUSIC.CLUB/photos/a.975785045833003.1073742113.117439701667546/975785685832939/?type=3&theater

 

 

Légy résen! - Vtároj raz

Leszögezhetjük, hogy a mai munkaerőpiacon az álláskereső oldalak - a legnagyobbakéval az élen - egy hajítófát sem érnek. Mint azt már korábban fejtegetni kezdtem, a jelentkezési adatlap kitöltéséhez épp csak az alsóruházatom méretezésére nem kíváncsiak - bár bizonyára van olyan státusz, ahová kellene. Mindezen adatok kitöltése után, ha személyre szabott ajánlatokat is szeretnék, akkor újabb 20 perces kérdőívkitöltéssel, amiben 90%-ban a bejelentkezésnél megadott adatok szerepelnek, esélyes, hogy éjjel egykor felsípol a telefon, hogy emiled érkezett. Bizony ám, egy teljesen rád szabott állásokat kínáló hírlevél.

Regisztráltam jónéhány oldalra, beállítottam jónéhány keresési feltételt, így éjjel egytől kettőig (?!) négy-öt pittyegés riaszt édes álmomból, már amikor tudok aludni. Hogy milyen megfontolásból ezen időszak alatt küldi ki a rendszer ezeket a semmitmondó leveleket, számomra rejtély.

A beállított hírlevelek standard szövege - az ön által beállított feltételeknek egyetlen állásajánlatunk sem felel meg, de küldjük a hasonlókat. Köszi, banyek.

Mostanra eljutottam odaáig, hogy már csak kacagok a felhozatalon. Láthatóan tökéletesen indiferens, hogy milyen keresési feltételeket állítok be, mindegy, hogy milyen munkatapasztalattal rendekezem, a rendszer keresőmotorja össze-vissza dobál mindenféle baromságokat. Kicsit olyan ez, mint a tuti fogyókúrás ötletek - szigorúan személyre szabva; a csak neked adok tanácsot; iratkozz fel hírlevelünkre; no meg a társkereső oldalak tudományos megalapozottsággal kiközvetített delikvensei.

Az, hogy rendszeresen kapok pályakezdő, a szakmámmal, végzettségemmel köszönő viszonyban sem lévő ajánlatokat, már meg sem lepődöm. Az már majdnem hidegen hagy, hogy nem válaszolnak, ha esetleg akad egy-egy, amire viszonylag nyugodt lelkiismerettel pályázom, hogy a hirdetések nagy része, kamu hirdetés, hogy a cégek egy része is az, akik a hirdetéseket feladják. Lassan azon sem, hogy nem értem, milyen státuszra szól a hirdetés.

Oké, oké, igaz, hogy 14 éve nem voltam ilyen helyzetben, hogy tényleg ideje lépni, és lehetséges, hogy az én értemi korlátozottságom tűnik ki ebből is.

Tudom, tudom, le is sunyom a fejem, de az, hogy a junior, nem feltétlen fiatalt, hanem pályakezdőt, a senior pedig nem ötvenes, jól szituált úrhölgyet, hanem x+ éves tapasztalatot jelent, most kellett megtanulnom.

Ez még akár rendben is lenne.

Azt viszont, hogy miért kell a területi értékesítő helyett Territory Sales Manager-t keresni; miért kell Junior Brand Manager-t keresni, ha alapvetően kezdő márkaképviselőt keresnek, hogy vajon egy titkári/titkárnői feladathoz miért back office munkatársat keresnek, ha meg ügyfélszolgálatost, akkor miért front office? Miért gondolja azt egy potenciális munkaadó, hogyha in English írja le a pozíciót, akkor felértékelődik az általa hirdetett állás és az ő cége. Arról már mélyen hallgat a rendszer, hogy mindazon elvárásokért, amik a puccos elnevezés mögött vannak lótúrót sem adnak fizetés címszó alatt. Hogy a hangzatos címek mögött nem egyszer kevéssé hangzatos munkáltató rejlik.

Az utóbbi hetek legjobb ajánlata: erdőmérnököt kerestek a Somogyi-dombságba.

Ezt a hihetetlen lehetőséget elpasszoltam valaki, nálamnál sokkal alkalmasabb pályázónak. A másik ilyen csoda a lakatos segédmunkás ajánlat csak nekem, csak most, amire a néma döbbeneten kívül nem tudtam mit reagálni.

A cukiságok tárházát csak növeli, amikor cégekkel kapcsolatban bukkanok huncutságokra. Az egyik ilyen eset, amikor barátosném ír, hogy vajon mennyit kérjen a státuszért, mert írtak neki, hogy akkor milyen bérigénye van. Kérdeztem, hogy megy személyes interjúra, hogy már itt tartanak, és milyen jó is ez. Mondta, nem, emilben kérdezték meg, személyes találkozó még nem volt. Itt nálam már gyanús a dolog. Elkértem a cég elérhetőségét, fel is pillogtam a honlapjukra, ahol alapvetően a nagy semmi fogadott. Ugyan létrehoztak egy egészen mutatós oldalt, csakhogy passzív módban létezik, nincs mögötte tevékenység. A céget ketten alkotják ... egy női hölgy és az ügyvezető pasi, akik állítólag mindenféle kutatásokat folytatnak. Gyanús, nagyon gyanús. Nincs egyetlen futó projekt, nincs kapcsolat, nincs semmi. A partnerek oldal megjelölésről kiderül, hogy saját cégekről van szó, amik tulajdonképp multi level marketinget folytatnak - amolyan bioptronlámpás csiribiri baromságokat értékesítő cégről van szó. A következő lépés nálam, amikor ilyen gyanús történetbe futok bele, hogy lecsekkolom a cégadatbázisban a cégkivonatot. Nagyon tanúlságos szokott lenni. Ebben az esetben is megtettem, és beigazolódott a gyanúm, hogy kamu a történet.

A másik édes sztori, hogy felhívják a figyelmem egy hirdetésre - nagy csinnadrattával megfolgalmazva, fűt-fát ígérve. A meghirdetett állás még kedvemre való is lett volna. A cégszondázás minden esetben játszik. Most is megnéztem, és az előzőekhez hasonló passzív oldallal találkoztam. Akkor irány a cégkivonat. Megkerestem a cégvezetőt, rákerestem a "mi barátunkban", és kiderült, hogy egy elképesztő pénzmosodáról van szó, ami egészen magas helyekig ér el, ráadásul a t. cégvezetőnek messianisztikus szindrómája van, mindenféle gyülekezetben tart előadást az ő isteni eredetéről. Köszönöm szépen, de ehhez nincs gyomrom. Elgondolkodtam egy pillanatra, hogy vajon mit csinálhatnék én ottan. Szerintem, belehánynék a fiókba, aztán szedném a sátorfám és odébbálnék.

The Winnery Dogs - az ambivalencia szárnyra kap

Február 17. - Barba Negra

Az idei első koncert, kiszabadulva kicsit a téli depirohamból. Előzetes kalkulációnk szerint valahol a mi korosztályunk környékén lőttük be a látogatók életkorát. Ez alapvetően igaz is volt, erős tesztoszteron túltengéssel.

Meg leszek kövezve, már érzem - főként, ha hozzáveszem azokat az fátyolos tekinteteket, amivel a környékemen állók bámulták a színpadot, meg unokaöcsémet, aki a koncert végén is átszellemült tekintettel mondott jóéccakát - de a koncert a közepesnél kissé gyengébbre sikerült. Pedig az indítás meglobogtatta a hajam.

Az első 15 perc után, amikor teljesen telítődtem Richie Kotzen borzasztóan erősített, rettenetes énekhangjától, meg is untam az egészet. Sold outos koncert lévén, ennél azért többre számítottam. Portnoy és Billy Sheenan élvezte egymás társaságát, közben Ricsi fiút meg teljesen magára hagyták a sokszor erősen hamiskás, rossz hangnemben lenyomott vokálprodukciójában. Igaz, nem is akart nagyon belefolyni az örömködésbe. A pontot az i-re az tette fel, amikor először zongorát ragadott. Az öntökönszúrás gondolatával játszottam. Portnoy szpíkelt a közönséggel - érthetetlen, de szeret itt zenélni, meg tudom, a pr -,  és azt kell mondjam, tök jó arc volt, hozta a szokásos formáját. Nos, az első negyed óra, húsz perc után, a koncert belassult, leült és nem akart felállni. Leültem én is és nem volt olyan, ami fel tudott volna pörgetni.

A Dream Theater új lemeze kapcsán olvastam itt-ott, hogy mióta Portnoy otthagyta őket, semmi érdemlegeset nem csinált. Akkora horderejűt nem, valóban - bár a fiúk se olyanok már, mint régen. De ne felejtsük el, hogy azóta projektről projektre jár. Volt/van az Adrenalin Mob is például - bábáskodott a születésénél, aztán kiszállt belőle. Tény az is, hogy Russel Alennel épp a két dudás egy csárdában tipikus esete alakult ki.

Itt simán elment, hogy a dobok mögül instruálta a közönséget, felállt, futkosott, miegymás. Élvezte, hogy bohóckodhat, közben meg lenyom pár számot. A notóriusan danolászó, befordult Ricsitől, meg a teljesen elszállt, a basszus húrjaiba belefeledkezett Billy-től nyugodt lélekkel megtehette.

Hogy éreztem magam? Jól, de nem kiemelkedően jól. Talán erre az egyéb háttérzajok is tesznek egy lapáttal. Annyira sikerült belegyepesednem, mocsarasodnom a problémahalmazba, amiben vagyok, hogy nagyon nehezen tudok kizökkenni belőle. Ezért valami nagyon nagy truvájt kellett volna kapnom, de ez nem történt meg. Így maradt egy kissé fanyalgó, kissé elégedetlen jómagam. Persze csavarhatnék egyet a dolgon: engem lenyűgözni nem egyszerű, szóval akámilyen állati király muzsikusok vagytok is, és akármennyire is tisztelem, amit csináltok, ez most nem jött össze/be. Tegnap este érintetlen maradtam tőletek.

Bocs, fiúk!

 

Állást - keresek - pérvüj ráz

Miközben mértékadó szakmai körökből folyamatos, kétségbeesett sirámokat hallok a munkaerő elvándorlásáról, aközben látom, hogy milyen álláshirdetések jelennek meg tucatszám.

Merthogy...

Talán hagyjuk is, hogy miért merültem el az álláshirdetések mélységes tengerén, mindenesetre napi 60-70, de van olyan nap, hogy 100 fölött nézek, futok át hirdetéseket. Böngészem a nagy álláshirdető oldalak kínálatát, és be kell vallanom megdöbbenek.

Egyrészt nem értem, ha az álláskereső oldal - az egyik legnagyobb, de mindegyike ilyen - kitöltet velem minden apró részletet az életemről, végzettségemről, miegymás, majd beállíttat velem egy hirlevelet mindenféle további paraméterekkel, akkor vajon miért kapok olyan ajánlatokat, amikhez közöm nincsen. Miért küld cseh, flamand, francia, görög nyelvhez kötött álláshirdetéseket, mikor világosan látszik a kitöltött adatok alapján, hogy nem bírom ezeket a nyelveket. Miért küld szállodavezetői lehetőséget, amikor nincs ehhez használható végzettségem. Miért kapok Borsod megyéből hirdetést, amikor világosan bejelöltem, hogy székesfővárosunkban szeretnék elhelyezkedni. Tudom, értem, hogy mi ennek a célja. Csak pont nem éri el. Mert valljuk be, engem mostmár dühít az egész. Minek egy szolgáltatás, ha az eredmény legenyhébben szólva is kétséges, ugyanakkor erősen lehúzó.

Másrészt, nem világos az sem, hogy a munkát, állást hirdetők vajon mit szeretnének tőlem, potenciális jelentkezőtől.

Példa 1 - Meglelek egy számomra szinpatikus hirdetést egy középvezetői állásra, határidőn belül vagyok, a kiírásnak megfelelek. Jelentkezem. Eljutok egy fejvadász oldalra, ahol rengeteg, tematikusan összeállított kérdéssorra kell válaszolnom, és csak a legutolsó pontok egyike, hogy akkor töltsed fel az önéletrajzod. Megteszem. Két nappal később e-mailben értesítenek, hogy az első rostán átmentem, jöhet a következő. Kapok három témakör köré épített három kérdést. Részletes, kifejtő, kreatív megoldásokat várnak, van rá három napom. Átgondolom, megcsinálom, elküldöm. Másnap jön a levél, hogy nagy király vagyok, ezen a lépcsőn is túljutottam, most jön a személyes interjú előtti utolsó fok. Összetett, szakmai feladatok, megoldására kapok egy hetet. Vívódom, érlelem, utánaolvasok, megcsinálom, elküldöm ezt is határidőn belül. És eltelik egy hét, mikoris kapok egy nagyon udvarias, majdhogynem - ha nem tudnám, hogy minden nyeretlen ugyanezt kapta - hízelgő levelet a fejvadász cégtől, hogy bár nagyszerű voltam, egyedi válaszaimmal, megoldásaimmal lenyűgöztem őket, és ők mindenképpen javasolták a cég vezetőjének, hogy hívjon be személyes interjúra, de nem engem választottak. Persze tudtam, hogy túl szép lenne, meg különben sem az én formám, ha az elsők között pályázott állások bejönnének. Az életemben semmi nem ment könnyen.

Példa 2 - Cégvezetői álláshirdetés - ismerős minden kiírásnak megfelel, pályázik - elküldi az önéletrajzát, motivációs levelet. Mailfordultával kapja az infót, mivel nincs közgazdász végzettsége, nem felelt meg. De ez nem volt benne a kiírásban. Mesélem világlátott, iszonyú tapasztalt Jobbik Énemnek, hogy mi történt. Mondja, igen, a cégvezetői státuszhoz kell a közgazdasági végzettség. Nézek értetlen. De hány cégvezetőt mutatssak, akiknek nemhogy közgazdasági végzettségük nincs, de külföldi tulajdonú a cég, és nem beszél idegen nyelvet... Ő visszanéz, vállat von, ilyen országban élünk.

Példa 3 - Szintén ismerős egy agytolulást követően boldog boldogtalannak elküldi az önéletrajzát, gerillamód. Kisvártatva felhívják egy cégtől, hogy akkor látják az önéletrajzát, és mennyire jó, hogy épp ott dolgozik épp abban a munkakörben, merthát ők épp ilyen státuszra keresnek embert, és még angolul is beszél, ez igazán nagyszerű. Ismerős belebúg a telefonba, örül ő erőst, hogy megtalálták, de őszintén megvallva nem tud angolul. Beh, kár, így a telefon másik végén. Semmi baj, mondja ismerős, bár ő nem beszél, de tud olyat, aki hasonló cipőben jár, mint ő - munkahelyet váltana -, és melegen javasolná az illető megtekintését. Nagyszerű, derültek fel a telefon másik végén, mindenképpen mondja meg az illetőnek, hogy a legsürgősebben küldje el az önéletrajzát nekünk. Nos, ez az illető én voltam. Az önéletrajzom a lehető legsürgősebben elküldtem. Azóta eltelt egy hónap, és azt sem mondták kenderkóc.

Példa 4 - Ismerőstől kapok linket, ahol hozzám hasonló beállítottságú embert keresnek azonnal. Elnapolom a jelentkezést. Egy hónappal később ismét megjelenik a hirdetés, azonnali belépéssel. Ekkor jelentkezem. Azóta szintén eltelik lassan a harmadik hét is. Válaszok, visszajelzés nélkül.

Ilyenkor merül fel bennem a kérdés: Vajon a munkakört meghirdetők tudják, mit akarnak?
Látom, olvasom, hogy milyen legyen az ideális jelölt, aki pályázik. Már a legegyszerűbb állásokra felállított kritériumrendszer is alkalmas magában önértékelési válságba taszítani. Legyek innovatív, de szabálykövető. Legyek proaktív, de legyen a főnök az isten. Legyek szorgalmas, ne érdekeljen a munkaidő. Legyek önálló, de csapatjátékos. Tudjak kitűnően mindent, messzemenőkig értsek mindenhez, meg precíz is legyek. Akarjak tagja lenni az ő vidám, dinamikus csapatának. Nincs is ezzel baj. A problémák ott kezdődnek, amikor mindezen elvárásokért bagót sem akar fizetni, hogy amikor  meglátják a munkatapasztalatot +10 év, már vissza sem hívnak, amikor szembesülnek azzal, hogy honalpot építettem magamnak, hogy blogot írok, hogy tájékozott vagyok, akkor rájön, hogy ennyit nem tud fizetni és persze nem is akar. Egyszerűbb évente kétszer felvenni huszonéveseket bagóért, és rendszeresen cserélni őket. 
Próbálom dekódolni a szövegezést is. Versenyképes fizetés - ez vajh, mit jelenthet? A 47.000,-Ft-os közmunkás bérhez képest, vagy ahhoz képest, amit én valóban annak gondolok.

Mi nálam a versenyképes fizetés? Amikor nem kell azon gondolkodnom, hogyan fogom megoldani a hónapot. Amikor a csekkek befizetése, a havi kajamennyiség megvásárlása, a mindenféle járulékos költségek letudása után még nem okoz gondot, hogy elmenjek színházba, hogy simán vegyek kondibérletet, hogyha le kell cserélnem egy ruhadarabot, megtehessem, vagy csak úgy, mert kedvem van egy új cucchoz, mert megérdemlem, mert megdolgoztam ezért. Hogyha elromlik a hajszárítóm, akkor ne kelljen a fűtőtest előtt üldögélnem csatakvizes hajjal, mert nem tudom megszárítani. Hogyha úri kedvem úgy tartja akkor beleférjen egy fodrász, ne csak muszájból, évente egyszer, vagy egy masszázs, mert nekem fontos a megelőzés. Hogy az olvasási szokásaimat tekintve, ne legyen probléma megvennem egy-két könyvet. Hogy egy éttermi vacsora ne csak az álmaimban létezzen, vagy hátha meghív valaki, a nyaralásról, telelésről ne is beszéljünk. Arra már gondolni sem merek, hogy oly jól kereshetnék, hogy még spóroljak is.

Mindeközben végül is szerencsés vagyok, hisz még van munkahelyem, kapok fizetést, de nem hiszem, hogy a 21. században 40pluszosan tényleg perspektíva és lehetőségek nélkül kellene léteznem, esélytelenül arra, hogy elmondhassam, európai színvonalon élek.

 

Zanzában

Volt tehát eddig Fezen, meg ilyek, akkor most jöhet a többi.

Jobbik Énemmel immár hagyománynak tekinthető, hogy a Sziget egy napjára kilátogatunk. Ez az én szülinapi ajándékom tőle. Idén is lőttünk egy napot, majdnem mindegy volt, a felhozatal nem kifejezetten nekem szól. De a hangulat végett/okán/mián/következtében mégiscsak muszáj.

Hollywood Undead - fényes délután, ezerötszáz fok, akkora por, hogy szilikózist kapok. Vannak rendesen a nagyszínpad előtt. Az átlagéletkor a húszhoz van közel, általában a Szigeten. A koncert érdekes volt. Talán a napszaknak köszönhetően - nekem valahogy mindig furcsa, ha egy koncert fényes nappal van. Nehezen lendülök bele, folyton azon gondolkodom, hogy mi késztet embereket nappal koncertre menni. Hmmm... Tudod, tudom, ez az én szegénységi bizonyítványom, de sejtelmem sem volt arról, hogy ebben a bandában majdnem mindenki énekel. Ennyi énekes csak egy komplett kamarakórusban van. A negyedik szám közepén kezdtem felhagyni a fanyalgással, és élvezni a koncertet. A fiúk, ott fenn, láthatóan valóban élvezték. Nyomták a műsort, és a közönség vette is kellőképp. Tök szimpik lettek a végére.

A koncert után jövés menés, mi legyen a következő lépés. Minden évben megnézzük a csónakházat, a korábbi - sátorozós - időből a sátorhelyünket. Ez mindig része az esti programnak. Kisvártatva Jobbik Énem, beletekintve a programfüzetbe, felcsillanó szemmel mondja, menjünk Boban koncertre. Bármilyen hihetetlen, de még soha nem sikerült elcsípnem őket élőben. Ránéztem az órára, és lebiggyedt szájjal mondtam, hogy már fél órája megy. JÉ soha fel nem adva, naés, menjünk. Persze, nem vettem számításba, hogy ez mégiscsak egy fesztivál, ahol a csúszás velejárója a programnak. A kiírt kezdés pusztán tájékoztató jellegű. Tehát éppen jókor, éppen jó helyen voltunk. Még ilyen elképesztő fílinges koncertet én már nagyon régen kaptam. Mintha egy hamisítatlan szerb lakodalomba csöppentünk volna. Volt itt ederlezi meg mesecina meg még egy kis kalasnyikov is. Hűűűűű, a bitang mindenit! Mulatság volt ez a javából!

És a Szigetről még egy utolsó kép, ami mindig olyan végtelen szomorúsággal tölt el:

És mehetünk tovább.

Augusztus 28. - Tavaly a SZIN-en belebotlottunk a Subsribe nevezetű formációba. Korábban hallottam lemezüket, nem volt rossz. Viszont az a SZIN-es koncert, az egészen magával ragadó volt. Monstre jelleggel, hihetetlen lelkesedéssel tolták a fiúk. Majd látom ám, hogy akkor az idén felbomlanak, abbahagyják. De még minden fesztiválon elbúcsúzkodnak, mi több a Budapest Parkban meg még inkább. Szeretem ezt a helyet, kellőképp emlékezetes több szempontból is. Nos, a koncert nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, a tavalyi feeling korántsem köszönt vissza, kissé erőltetett volt, a lelkesedésnek erősen hiján. Talán azért, mert a sokadjára istenhozzád sokat kivett a fiúkból, ki tudja, de korántsem jött át az a vehemencia, amivel egy klubkoncertimitált helyen simán leordították a fejemet. Most inkább olyan lődörgős, lötyögős lett.

Arról nem beszélve - csak halkan -, hogy valamiért ezen az estén az alacsony növésűek jelentek meg igen nagy számban. Kicsit furán éreztem magam, de legalább senki nem lógott be a fotókba - bocsánat. A koncert után volt valami retro dizsi, amit Zoltán Erika Szerelemre születtem című számánál éreztem teljesen vállalhatatlannak. Ekkor távoztunk.

De! Warning! Soha, tényleg soha ne hagyd őrizetlenül az italod!!! Hiába gondolod azt, hogy csak a HP-k piáját mókolják meg, ez nem így van! Bárkiét, simán, csak a hecc kedvéért is akár, a többire inkább nem gondolnék. És a legnagyobb gáz, hogy szinte észre sem lehet venni. A másik, idegentől nem fogadunk el piát, főleg ha az a kezében van már!

Két hét múlva...

Irie Maffia koncert, szintén Park, kicsit már búcsúzás a nyártól. Az időjárásjelentők már lehüléssel, esővel, párával riogatnak, de te még nem akarod hinni, hogy máris vége. Hisz még csak most vettük le a télikabátokat.

Az idő kegyes volt, sem hideg, sem eső. A koncert jó. A talpig tollas fejdíszben pörgő Sena, mint valami indián varázslónő hergelte, űzte a közönséget. Érdekes, hogy mennyi embert tudnak megmozgatni ők is. Azért ez valamelyest megnyugvással tölt el. Jó hangulat, táncos lábak, sok-sok ember. A hangzás is teljesen rendben volt. Egy kis mediterráneum így szeptemberben.

Másnap pedig már esett, szakadatlan. Kisebb-nagyobb megszakításokkal, de egész nap.

Amikor én vagyok a királylány

Történt, hogy - köszönhetően a magyar ipar remek teljesítményének, és nem utolsó sorban a saját hülyeségemnek, olyan lámpabúrát sikerült vásárolnom anno a konyhába, amelyben folyton-folyvást kiég az izzó. Próbáltam én már mindent. Az energiatakarékos izzókról csak annyit jegyeznék itt meg, hogy beruháztam, csökkenteni szándékozván ökolábnyomom, nem kevés pénzt az izzókra - szám szerint kettőt vásároltam akciósan ötezerért... Ezek közül az egyik kapásból nem működött, a másikat boldogan tekertem a foglalatba, és arcomon szűzies mosollyal néztem, ahogy a kellemes sárga fény egyszer csak - cca 5 perc elteltével - vakító fehérbe váltott, majd egy állati nagy durranás kíséretében szétdurrant a túróba, leverve a biztosítékot. Végül is, ha nincs áram, akkor fogyasztás sincs, tehát energiatakarékos. Istenem, ha ezt Jázon bácsi olvasná... Tegyük azt hozzá, hogy a foglalat is behányt, azóta némi buhera szükségeltetik, hogy ideig-óráig, na jó néhány napig működjön. Fátylat rá.

Tehát ismét kiégett néhány izzó, így székre hágtam, bura leszed, avétt izzó kiteker, noje izzó beteker, székről le, kapcsoló felkapcs... biztosíték ki, teljes sötétség. Klafa. Setétben székre fel, izzó kiteker, székről le, botorka a villanyóraszekrényig, kapcsoló fel. Kafa, fény. Aha, gondoltam, mivel fura pukkanást hallottam a villanykapcsoló felől, megnézem, mi a szitu. Nos, szitu a következő, egyfolytában ég a cucc, mert a kapcsoló jobblétre szenderült. A billenője nem billen. Telefon elő, apámnak csörgés, hogy akkor most mi a teendő. Besült a kapcsolód billenője - így az ős. Mondom, jó, de mit csináljak. Hát vedd le a burkolatot, piszkáld meg, és jó lesz az. - így az atyai tanács. Mondtam, jó, ha túlélem, referálok, mi történt.

Okés, fejlámpa fel, biztosíték lekapcs, burkolat leszed, csavarhúzóval piszka. Már az elején gyanús volt, hogy mintha az a rész, aminek tartania kellene a cuccost, porlad szét. Tehát hiába piszkáltam, nem akart billenni egy istennek se, nemhogy nekem. Jól láthatóan megette az idő vasfoga. Ja, azt az apróságot elfelejtettem, hogy mindezt persze egy furán jó futás után, talpig csatakban sikerült. De legalább az izzónak nincs orra, sötétben meg lassabban terjed... Láttam tehát - én a szaki -, hogy itt bizony nincs mit tenni, a teljes kapcsolót ki kell cserélni. Kedd este nyolc körül, honnan a bánatos bokoralól csiribáljak egy kapcsolót? Fejembe jutott, hogy a kamrában vagyon egy kapcsoló. Uzsgyi, fejlámpástul a kamrába!

És a képet jelen esetben tényleg csak azért teszem be, hogy mindenki elhiggye, van fejlámpám és nem félek használni.

Leszereltem a kapcsolót - előtte persze megnéztem, hogy mellik madzag hová való, vissza a konyhába. Az ottanit is leszerel, emezt felszerel. Biztosíték fel... és ...

Lőn világosság!

Szerintem...

Szerinted?

Lehetőségek híján - a pofátlanság határa

Nos, ha valamikor, akkor most igazán megdöbbentem.

A nyáron kimaradt az életemből a Volt-os Slash koncert. Láttam őket kétszer. Egyszer az Arénában, amikor eredetileg a Pecsába szervezték a programot, de annyira gyorsan elkapkodták a jegyeket, hogy a szervezők átpakolták a sokkal nagyobb helyre. Állati jó koncert volt, hihetetlen hangulat, elképesztő jó hangzás.

A következő alkalom Bécsben, a Stadhalleban volt. Itt a hangzás nem volt annyira profi. Idén, a Voltos buli hatására, vagy ki tudja, de novemberre összehoztak egy újabb koncertet. Jobbik énemmel megbeszéltük, hogy akkor ide megyünk.

Gondoltam, akkor megvásárolom a jegyeket. Felmentem a jegyértékesítő honlapjára. Nem vagyok egy szarrágó, de az, hogy 26.000,-Ft a legolcsóbb jegy, ez nálam kissé kiverte a biztosítékot. Mégis, milyen közönségnek kínálnak ennyiért koncertet? Itt, Magyarországon. 
A szervezők részéről lehet cél, hogy soha többet ne jöjjön ide senki koncertezni, mert egy negyed háznál többet nem tudnak megtölteni... Ilyen áron? 
Kicsit magamra véve a dolgot, bizonyára az én szegénységi bizonyítványom, de nem engedhetem meg magamnak ezt a jegyárat. Bocs, Slash, szerettelek volna megnézni titeket, de ilyen áron, sajnálom, de nem megy. 

Címkefelhő
Feedek
Megosztás